What a nice campfire - SE

Vasárnap este 10-kor elvittek minket ismét vásárolni a Walmartba. Most két iskolabusszal mentünk az amerikaiakkal, de úgy kiabáltak, hogy mi hiába próbáltunk beszélgetni, még a saját hangomat sem hallottam. Amikor megérkeztünk, akkor meg örömujjongásban törtek ki, hogy óóó, Walmart! Azt hiszem, mi nem szoktunk ennyire örülni egy Tesconak... :D
Fél 12-kor indult vissza a busz, de 4 takarító az international staffból lekéste. Mi már gondoltunk arra, hogy lehet nem értek vissza, mert ott volt az egyik lány kabátja az ülésen, de azt hittük, hogy csak a másik buszra szálltak fel, hátha az csendesebb. De nem, amikor visszaértünk, kiderült, hogy nincsenek meg, szóval gondoltuk, szólunk az Office-ban, hogy páran ott maradtak a Walmartban. Odamentünk, de már tudtak róla és egy vigyorgó nő konkrétan elterelt minket, hogy menjünk, már tudnak róla, már küldtek értük egy kocsit és thank you, guys, thank you. Úgy éreztük magunkat, mintha így két kézzel tolnának minket, hogy na te international staff húzzál innen vissza az út másik oldalára :D

Nem mintha zavarna ez az elkülönülés, sőt! Nagyon jól elvagyunk együtt a kitchen-ös brigáddal és szerdára vagy péntekre Filippo szervezett is nekünk közös programot, megyünk falat mászni :) Már előre félek, mennyit fogok bénázni :)

Tegnap ebéd után tartottak nekünk egy emergency tájékoztatást. Ha 15-ször nem mondta el a Boss, hogy a kódok mit jelentenek, akkor egyszer sem :D Szóval, el ne felejtsétek, a blue code (folyamatos csengőszó) az a fire, missing camper, missing swimmer és a focipályára kell menni mindenkinek! Ha pedig jön az ellenség, akkor black code és mindenki run, hide, fight! :D (Persze a gyerekek erről nem tudhatnak, hogy ilyen létezik.) Vacsinál ezzel poénkodtunk, mikor eltűnt Travis, az egyik konyhafőnök, és akkor Filippo elkezdi, hogy: "Where is Travis? Blue code, blue code!" :)

Este lenéztünk a Camp Fire-re. Még a zene is elhallgatott, mire odaért az international staff... :D Azt hittük, hogy majd olyan hatalmas tábortűz lesz, mint amilyen a filmekben szokott lenni, de volt egy kis pici valami, mint amelyinen otthon nyársalni szoktunk. Nice. :D
Aztán énekeltek, történeteket meséltek, mi meg a hátsó sorban röhögtünk. Úgy éreztem magam, mint egy iskolai ünnepségen, tudjátok, amikor nem szabad megszólalni, de valaki mondott valami vicceset és alig tudod visszafojtani a nevetést. Az utolsó számnál meg mindenki felállt, összekarolt és ordítva énekelt, kivéve mi - hát igen, a staff... Hazafelé meg is jegyezte az egyik srác, hogy ezeket az amerikaiakat nem érdekli semmi, felállnak, énekelnek, ordítanak, dőlöngélnek, a hájuk 5 perces időeltolódással utánuk... :D
Az utolsó szám után néma csend, majd valaki elkezdett trombitán eljátszani egy dallamot - kissé hamisan, de nem gond - utána pedig gyorsan és csendben vissza kellett mennünk a Farmhouse-ba vagy a saját szálláshelyre. Igaz, kint vagyunk egy erdő közepén, Maine állam szélén, közel s távol semmi ember, még térerő sincs, de azért menjünk csendben. Oké. :D

És csak hogy tudjátok, nem felejtkeztem meg a születésnapi üzeneteimről :) Kihoztam magammal 10 darabot, minden hétre egyet és ez volt az első hetiben: "Ki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára." (E. A. Poe)

Puszi

Szabcsi