Last last week... don't say it again!

Bizonyára már mindenki tudja, hogy pár nappal ezelőtt sikeresen, épen és egészségesen megérkeztem a nagy Amerikából. Az utolsó tábori hét és az azt követő utazás alatt nem igazán volt időm a blogom írásával foglalkozni, de most úgy döntöttem, hogy pótlom a lemaradást és lezárom a 2013-as nyaram történetét :)

A tábori utolsó hét egy szempillantás alatt a végéhez ért. Már hétfőn érezni kezdtük, hogy közeledik a búcsúzás és már semmi sem ugyanolyan felhőtlen, mint júliusban volt. Az emberek elkezdték mondogatni söprés vagy néhány szabad óra alatt, hogy last week, last Walmart, last day off vagy éppen last waffel, last chicken sandwich, last pizza day... Ezzel persze egymás agyára mentünk, mert voltak akik még plusz 1-2 hetet maradtak post campen és közel sem volt az utazás, és voltak akik nem akarták, hogy leteljen a tábor és menni kelljen, mert annyira megszokták már az ottani légkört. Nem nehéz kitalálni, az utóbbiba tartoztam én is. Persze vártam az utazást, a kalandokat, az igazi Amerikát a nagyvárosaival együtt, a csillogó Las Vegast, a gazdag Hollywoodot, a filmekből imádott San Franciscot és a várost, ami sosem alszik... de mégis valahogy éreztem, hogy valami végérvényesen véget ért és az utazás után haza kell jönni Magyarországra, ahol vár a megszokott élet a maga néha kisebb, néha nagyobb problémáival.

Amikor az utolsó hétre gondolok, akkor mindig a Pitbull szám jut eszembe és az "I just wanna feel this moment" rész belőle. Ahogy közeledett augusztus 12-e minden nap azzal nyugtattak a többiek, hogy most még nem kell ezzel foglalkozni, mert még nincs hétfő, még nem kell menni, még nem indul a busz Portlandbe, most még itt vagyunk és élvezzük ki az utolsó közös napokat. Igazuk volt és meglepő módon sikerült is kikapcsolnom az agyamat és nem ezzel törődni. Így lett az utolsó hét a legjobb az egész 10 hetes tábor alatt.

A gyerekek utolsó héten szombat reggel utaztak haza. Utána már csak counselorok maradtak, akik folyamatosan, de főleg vasárnap szállingóztak hazafelé a táborból. Vasárnap este pedig egy 300 fős baptista csoport érkezett, akik egy hetet maradtak 19-éig. Emiatt a szabadnapunk úgy volt megoldva, hogy szombaton dél után nem kellett dolgoznunk, de vasárnap ebédre már újra mennünk kellett. A többi staffnál voltak ugyanúgy szabadnapok hétköznap, nálunk eredetileg nem lett volna, de Filippo végül elintézte, hogy kapjunk kétharmad-day offot és így szerdán Stefi, a két Dávid és én csak reggelinél dolgoztunk, utána pedig egész nap szabadok voltunk.
Igaz, hogy nem volt teljes a nap, hogy fel kellett kelni a reggelihez, hogy a gyerekek tovább alhattak és még a szokásosnál is később jöttek kajálni, de mégis... ez volt a legeslegjobb szabadnapunk az egész tábor alatt. Nem kirándultunk sehova, nem utaztunk órákat egy strandért vagy egy városnézésért... csak a Sebagoban voltunk a maintanence által szerzett medencében. Ebéd előtt szépen feltöltöttük vízzel, ami utána az a napon felmelegedett, gyorsan megkajáltunk és fél1-kor már a vízben hűsöltünk :) Bekapcsoltuk a fiúk szobájában a rádiót, megkerestük azt a frekvenciát, ahol a kedvenc nyári zenéink mennek és egész délután csak chilleztünk... Régen éreztem ilyen jól magam és azt hiszem, hogy ez egyike lesz a tábori legjobb napoknak, sőt akár még a 2013-as évem legjobb pillanatainak is.
2-fél 3 körül elkezdtek szállingózni az emberek a konyháról és mindannyian irigykedő pillantásokat vetettek ránk. Ugyanúgy a takarítósok is... hát igen, tudjuk, hogy kell élni :)

Este cookout volt és Dishwash Dáviddal már alig vártuk a vacsit, mert a papír szerint mozzarella sticks lett volna a kaja. Lesétáltunk, de csak pizza meg ilyen-olyan maradék volt kitéve... Odamentem Mike-hoz, hogy nem kaphatunk-e mozzarellát, de azt mondta, hogy Larry nem engedi és beszedette azt is, amit kiraktak. Én teljesen elszontyolodtam, alig ettem a kajákból, de aztán visszafelé menet Dáviddal még egyszer benéztünk a konyhára. Dávid elkezdett beszélgetni Mike-kal, kérdezte, hogy milyen a szabadnapunk, élvezzük-e, ő meg mondta neki, hogy igen-igen, bár sokkal jobb lett volna, ha kapunk egy kis mozzarellát... Erre Mike odahívott minket a sütőhöz, hogy gyorsan-gyorsan amíg Larry nem látja szedjünk :D Nagyon vicces volt a helyzet, utána meg kisiettünk az ajtón és fent a Farmhouse-ban jól bekajáltunk a mozzarellából :)

Másnap, csütörtökön Lobster Day volt. Ez azt jelentette, hogy vacsinál mindenki választhatott, hogy egy homárt vagy egy steaket szeretne-e enni. Csak két sor működött és minden sornál volt 3-3 osztogató, aki homárt, steaket vagy krumplit osztogatott és Dávid meg én voltunk a soroknál a két runner. Ezzel nem is lett volna probléma, hiszen a hetek nagy részében ez volt a feladatom, de az elején kicsit pánikba estem - a homáros tál olyan nehéz volt, hogy azt hittem azonnal elejtem.
Már a kipakolásnál féltem, mert a warmerből alig tudtam kiszedni a homárt, Filippo meg is kérdezte, hogy Szabina, rendben lesz minden? De én persze semmi pénzért nem mondanám azt, hogy nem, nem lesz rendben és segítség kell, úgyhogy mondtam, hogy persze-persze, csak kicsit nehéz, de megoldom. És tényleg megoldottam, és egész vacsi alatt ki-be hordozgattam a homárt meg a steaket. A konyhán a séfek már szurkoltak nekem, hogy igen, elbírom azt a steakes tepsit, amivel az egyensúlyozást még az is nehezítette, hogy az alján vastagon állt a szaft és vigyáznom kellett, hogy ne borítsam ki. De megcsináltam és nagyon büszke voltam magamra, hogy nem kellett mást beállítani helyettem a feladat elvégzésére.

Az utolsó csoport vacsorája alatt meg a fő-főnök kihívott minden food service-est középre és a gyerekekkel tapsolva megköszönték az egész nyári munkánkat. Egyikünk sem szeretett ott kint állni a "reflektorfényben", de nagyon jól esett, hogy kicsit megünnepeltek minket. Utána sorban kihívták a szakácsokat és mindenki mást, aki a háttérben dolgozott a konyhán egész nyáron. A takarítósok mondták, hogy nekik mikor fogják vajon megköszönni, hogy egész nyáron takarították az eldugult wc-iket...? :D
Mi csak a legvégén kajáltunk azon az estén, mert megmaradt 3 nagy tál homár és így annyit ehettünk, amennyit akartunk, nem kellett egyet-egyet, mint mindenki másnak. Életemben először kóstoltam, de nekem nagyon ízlett... viszont egy hamar nem hiszem, hogy újra ennék tekintve, hogy egy kis adag 30 euróba kerül az éttermekben és Filippo mondta is, hogy az egész Lobster Dayes vacsi összesen 12000 dollár volt. Ha netán talán elfelejteném, hogy milyen gazdag táborban vagyok, ez újra emlékeztetett rá.

Szombaton rendkívüli módon 5.10-kor kezdtünk dolgozni. A gyerekek már fél 6-tól folyamatosan érkeztek cuccokkal megpakolva, könnyes szemmel, sírva és egymást ölelgetve... igazából megértem őket, mert ha 12 évesen egy 7 hetes tábor után újra haza kellett volna mennem, akkor én is biztosan sírtam volna. Főleg ha csodásan éreztem volna magam a nyár során. Néhány counselor pedig a gyerekekkel együtt sírt és addig ölelték egymást, amíg a gyerekeknek el nem kellett menniük a buszaikhoz, hogy hazautazzanak a szüleikhez. Aznap süti volt reggelire, úgyhogy csak párszor kellett a tálcákat kicserélnünk, szóval semmi komoly dolgunk nem volt. És persze hogy akkor csinálták meg rólunk a kitchen staffos csoportképet, mert hát mikor máskor? Mikor mindenki mögött kb 4-5 órás alvás volt és teljesen kómás volt a feje... :D Ráadásul, a fotós csaj olyan jól kitalálta a kompozíciót, hogy úgy nézünk ki, mint egy általános iskolás kis csoport :D

Aznap este meglepetés szülinapot szerveztem Diswash Dávidnak. Hétfőn lett volna hivatalosan a 21. születésnapja, de mivel mi hétfőn elutaztunk úgy gondoltam, hogy előtte szombaton kellene megünnepelni. Még a hét elején megkértem Dennist, a péket, hogy süssön egy tortát ajándékba Happy birthday David felirattal, utána meg szóltam mindenkinek, hogy szombat este 10-kor legyen a Sebagoban, mert majd akkor szeretném felköszönteni. Még szombat reggel gondolkoztam, hogy a shower house falára kellene valami nagy feliratot csinálni, de mivel már véget ért a tábor és bezárt az arts and crafts csak konyháról szerzett fehér lapjaim meg ragasztóm volt... de megoldottunk. Radkával minden fehér lapból kivágtunk egy-egy betűt és azt egyesével felragasztottuk a falra és így kijött oda is a Happy birthday David felirat, sőt még tök jól is mutatott a vöröses színű fán :)

Dávid 10.10-kor jött a másik Dáviddal és teljesen meglepődött meg örült, csak azt mondogatta, hogy thank you, thank you, úgyhogy nagyon örültem, hogy jól sült el az este. Raktunk tüzet is és tényleg mindenki, az egész Sebago ott volt azon az estén. És igazából nem is csak a szülinapról szólt ez az egész, hanem arról is, hogy 2 nap és nekünk vége ennek az egész nyárnak itt, a Camp Laurelben...

Az utolsó nap vegyes érzésekkel ébredtem. Morcos voltam, még pakolnom kellett, nem akartam menni, féltem, hogy problémák lesznek az utazással, tudtam, hogy hiányozni fognak a tábori emberek, a megszokott napirend és tudtam, hogy utána haza kell utaznom Magyarországra - back to the reality, ahogyan Petrával mindig mondogattuk. Délelőtt dühömben még hasra is vágódtam egy 3 lépcsőfokos lépcsőn, majd miután Dávid megkérdezte, hogy megvagyok-e, kifakadtam, hogy igen, mire ő megkérdezte, hogy ennyire nem akarsz menni? Mondtam, hogy nem, ő pedig konstatálta, hogy hülye vagyok, neki még 2 hete van, de a helyemben már teljesen be lenne sózva az utazástól...
Kb ebédig puffogtam, de utána rájöttem - felesleges. A vége ígyis-úgyis eljön, és csak rajtam múlik, hogy az utolsó órákat mogorván és magamba fordulva akarom eltölteni vagy nevetve és minden percet kiélvezve. Úgyhogy inkább az utóbbit választottam, így délután még egyszer utoljára lementem Dishwash Dáviddal a dokkra napozni :)
A gyerekek a távozásukkor rengeteg cuccot hagytak a kabinjaikban. Teli és felbontatlan samponokat, krémeket, körömlakkokat, a szemetesfiúk pedig egy hatalmas konténert pakoltak tele törölközőkkel, pólókkal, pulcsikkal és mindenféle kacattal. A maintanence már délután összeszedett egy csomó cuccot, volt aki egy komplett Camp Laurel szerelést szerzett magának melegítővel, pólóval, pulcsival és kabáttal, úgyhogy vacsi után mi is elmentünk megnézni magunknak a kis "vásárt". Találtam én is egy Laureles törölközőt meg egy Lifeguardos piros pulcsit, utána pedig Dáviddal úgy döntöttünk, hogy bemászunk a hatalmas konténerbe. Annyira vicces volt a szituáció, ott álltunk egy halom kacat tetején, a cseh lányok pedig odaszaladtak kamerával, hogy levideozzanak minket, a video alá meg benyomták a Thrift shopot... az a video sajnos nincs meg, de mindenképpen meg akarom szerezni, hogy egy jót nevessek magamon :D

Aznap este már semmi különöset nem csináltunk. Véglegesítettem a bőröndöm bepakolását, feltöltöttem a gépemet és a fényképezőmet, telepakoltam zenével a telefonomat és hallgattam a többieket, akik buszjegyeket vásároltak a két héttel későbbi Portlandből Bostonba való utazásukra. Akkor már egyáltalán nem éreztem semmit vagy hogy sírni akarnék, maradni akarnék, semmit... A Sebago előtt még éjfélig beszélgettünk Dávidokkal, Stefivel, Ágival és Henivel, majd lassan elszállingóztunk aludni. Az utolsó alvásra a besüppedős, hátamat megfájdítós Sebago-ágyamba...

Az utolsó reggel rohanással és idegeskedéssel telt. Én korán felkeltem, hogy még átgondoljam, mindenem megvan, mindenem rendben, majd úgy beszéltük meg, hogy a második baptista csoport után megyünk reggelizni és így együtt tudunk enni a kitchenösökkel. Nagyon fura volt odamenni háromnegyed 8 körül, látni a többieket dolgozni és tudni, hogy nem csak egy szabadnapod van, hanem nálad van a kézitáskád és a laptopod és igen, ma már Las Vegasban fogsz aludni... A reggeli meglepően finom volt, csináltak valami krumplit a rántotta mellé és kicsit hasonlított a hazai ízekre. Jól bereggeliztünk a nagy út előtt, mert nem tudtuk, hogy mikor jutunk később normális kajához, tekintve hogy 18 db müzlin terveztünk élni a következő 10 napban, amit a konyháról lopkodtunk össze az utolsó egy hétben.
A kocsink 8.30-kor indult Portlandbe az office elől. Én kajához menet már elköszöntem azoktól a takarítósoktól, akikkel összefutottam, de néhányan 8.30-ra is kijöttek elénk. Filippo pedig elengedte az egész konyhát, és felkísértek bennünket az induláshoz. Ott megkaptuk a fizetésünket és egy Camp Laureles poharat ajándékba - szóval megvan a kávézós poharam a következő egy évre! - majd sorban megölelgettünk mindenkit. Hihetetlen, hogy mennyire aranyos volt mindenki, a búcsúzáskor már mindent elfelejtett az ember, amit esetleg korábban sérelmezett és ugyanúgy ölelte meg azt is, akivel konfliktusa volt, mint azt, akivel tényleg igazi barátok lettek. Azt hittem, hogy sírni fogok a búcsúzáskor, de végig erős tudtam maradni, csak a kocsiban könnyeztem egy kicsit, amikor integetve köszöntünk el a többiektől. Majd később, Vegasban tört rám egyszer nagyon a sírás, de azt is átvészeltem, hiszen ez az élet rendje nem?

Valami véget ér, de egyben valami új is kezdődik. És ki tudja? - igaz, hogy ezzel lezárult a 2013-as nyár, ami életem eddigi legjobb nyara volt, de jövőre még bármi lehet. Akár Camp Laurel, akár nem, erre a nyárra örökké emlékezni fogok és ha elfelejteném, akkor ott lesznek a kis mütyürjeim, hogy emlékeztessenek. A poharam, az aláírt pólóm, a plüssszarvasom, a sapkám, a passom és töménytelen mennyiségű fotóm és videóm :)

Puszi:

Szabcsi

Egy mozgalmas 8. hét

Az utolsó előtti hetünkön hétfőre egy közös bowlingozást szervezett a tábor az egész staffnak. A counselorokkal együtt mentünk, és mivel elég sokan voltunk, szerencsénk volt, hogy az elején bejutottunk és még jutott nekünk bowling cipő és bowling pálya is.
A hely a megszólalásig ugyanolyan volt, mint a filmekben - tipikus amerikai. Mivel az aznapi "appreciation day" miatt vittek el bennünket játszani, azaz ezzel akarták megköszönni a munkánkat a táborban, ingyen volt az egész este és még kaját is kaptunk. Persze a szokásos egészséges menüt: sült krumpli, chicken nuggets, hagymakarika, pizza, brownies... :) A végén meg különböző színű lityi-lötyik voltak, gondolom tele cukorral, színezékkel meg egészségtelen cuccal. Még jó, hogy minden csomagoláson feltüntetik, hogy fat free...
Szóval ettünk egy keveset, majd elkezdtünk játszani. Végre volt egy olyan játék, amiben nem én vagyok a legrosszabb! :) Nem mintha túl sokat bowlingoztam volna előtte, olyan 4-5-ször, de azért mindig sikerült eltalálnom valamit, sőt, nem is egyszer legurítottam az összeset :) Sajnos nagyon hamar elrepült az a másfél óra, de mindenki jól érezte magát, azt hiszem, hogy már igazán szükségünk volt erre a kis kikapcsolódásra a stresszes napok után.

Ahogy korábban írtam szerdán volt az utolsó tábor által szervezett kirándulás. Mivel múltkor a munkatársam nevét húzták ki, így már biztos volt, hogy nekem lesz lehetőségem elmenni. Kedden nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy megkérdezzem, hova megyünk másnap, meg őszintén szólva nem is volt túl sok kedvem elmenni, mert akikkel szerettem volna menni, azoknak már nem volt lehetőségük jönni. Szerdán reggel az újságban néztem meg, hogy hova lesz az utazás, és akkor láttam: Old Orchard Beach. Úristen, ez az a hely, ahova a tábor eleje óta szerettem volna elmenni! Ide szerveztek már két kiruccanást is korábban és akkor is nézegettem a fiúk képeit, hogy jaj de jó, jaj de szép, de szeretnék elmenni... :) Meg igaz, hogy láttam már az Atlanti-óceánt, de azt csak a nemzeti parkban és ez meg kifejezetten egy strand volt, szóval teljesen más.
Kicsit szomorú voltam, mert Stefiék nem tudtak velem jönni, de mikor 1 után szaladtam vissza a Sebagohoz összepakolni, jöttek velem szemben a takarítósok, hogy elengedték őket és akkor elkezdtem ugrálni, hogy jöttök ti is? jaj de jó, jaj de jó! :D
A délután nagyon jól telt, tűzött a nap, hatalmasakat hullámzott az óceán, csillogott a víz - egyszerűen tökéletes volt. 3 óránk volt strandolni és azt maximálisan kihasználtuk. Kicsit tartottam attól, hogy jaj nagyon hideg lesz a víz, mert a többiek előre beharangozták, de szerintem tűrhető volt, sőt ha 5 perc után megszokta az ember, már egyáltalán nem volt hideg :) A lányokkal belementünk és ugráltunk meg visongtunk, amikor jött a hullám. Kívülállóként biztosan teljesen idiótának nézhettek minket, de én nagyon élveztem :) Az egyik srác fotózik és csinált rólunk rengeteg ugrálós képet. Az egyik sorozat nagyon viccesre sikerült - fél óráig azon nevettem este -, mert pont jött a hullám, de olyan nagy volt, hogy én nem ugrottam elég nagyot és ellepett a víz, ő pedig szépen megörökítette, ahogy majdnem megfulladok, majd mikor feljövök a felszínre, akkor meg halálra röhögöm magam :D A 3 óra nagyon gyorsan elrepült és tisztára úgy éreztem magam, mint amikor 10 évesen strandoltunk és anyáék szóltak, hogy menni kell, de még visszaszaladtam a vízbe, hogy neeee! Innen sem akartam hazamenni, de hát egyszer muszáj volt...

A nyolcadik héten vasárnap volt szabadnapom a két Dáviddal. Már nagyon vártam, mert előző héten pénteken volt és egész héten azt tervezgettem, hogy mekkorát fogok aludni vasárnap, fél 12-ig fel sem kelek és végre nem leszek olyan élőhalott, aki bármikor és bárhol képes elaludni.
Szombat estére egy kisebb bulit szerveztek a Sebagoban, de nem volt semmi extra sem, majd utolsó héten. Elmentem kondizni, lefürödtem, hajat mostam, majd átjöttem a Farmhouse-ba, hogy megkeressem a többieket. Amikor bejöttem, a két Dávid itt ült Filippoval és azzal fogadtak, hogy hey Szabina, do you wanna go hiking tomorrow? Először kicsit ledöbbentem, hogy hiking meg tomorrow meg ó akkor biztos hajnali kelés, ó akkor megint nem lesz alvás... Aztán elmondták, hogy az lenne a terv, hogy reggel 9-kor elmegyünk a táborból Augustába reggelizni, utána onnan meg a Tumbledown Mountainra, ahova 2 óra felmászni meg visszajönni. Persze belementem, meg utána már alig vártam a másnapot és a kirándulást :) Jött még velünk egy mexikói srác a maintanence-ből, Rodrigo meg külön kocsival két amerikai ápolónő is. 
A buli miatt hajnali 2-kor mentünk aludni és 7.20-kor már keltünk, mert mi úgy gondoltunk, hogy azért csak lemegyünk reggelizni. Pakoltunk is bagel-ös szendvicset meg hoztam almát a hűtőből, és utána volt még egy óránk összekészülni. 9-kor indultunk, Filippo, Rodrigo, a két Dávid meg én egy kocsiban és a két lány utánunk.

Augustában a reggeliző hely, Augusta House of Pancakes nagyon tetszett! Tényleg, annyira tipikus amerikai volt, teljesen mint a filmekben. Leültünk és ott volt a nagy étlap, aztán odajött a pincér a kis jegyzettömbével. Kértünk kávét és persze olyan nagy bögrében kaptuk, mint a filmekben. Újratölthető is volt, oldalt ott volt kitéve egy olyan nagy kancsóban, amiben otthon a teát szoktuk főzni :) Mi a fiúkkal kinéztünk egy reggeli szendvicset, amiben tojás volt és hozzá lehetett kérni sonkát vagy bacont. A többiek nagy adag omlettet meg palacsintát ettek, majd Filippo közölte, hogy amúgy a szendvicses lánnyal a konyháról csináltatott nekünk ebédre pulykás szendvicset olyan kis csomagban, amit a gyerekek szoktak kapni minden nap :) Hát igen, ezért jó a főnökkel kirándulni menni... :)

Kaja után elindultunk a Mt. Blue State Parkba. Az út kb egy órás volt, szóval elég hamar odaértünk. Kiszálltunk, elkezdtünk összeszedni a cuccainkat és persze mi történt? Elkezdett cseperegni az eső... -.- Nem említeném meg még egyszer, de továbbra sincs esőkabátom csak kapucnis pulcsim, ami aztán nem véd túl sokat az eső elől. Na mindegy, elindultunk. Szerencsére nem tartott sokáig a csepergés, utána ki is sütött a nap és melegem is lett a párás levegő miatt.

Maga a túraút visszagondolva nem volt annyira megerőltető. Persze, menjen az ember fiúkkal túrázni, jó hogy lemarad a francba :D Velem sem volt másképp, de szerencsére Diswash Dávid mindig megvárt, mert csomót fényképezett, úgyhogy nem kellett egyedül kullognom. Az amerikai csajok is lemaradtak, és ők fel sem jöttek teljesen, mert mennydörgést hallottak, és azt hitték mindjárt ránk szakad az ég.Kb. egy óra után fel is értünk, de már megérkeztek a felhők, besötétedett az ég is. Nagyon meglepődtünk, mikor eleget fotózkodtunk a tájjal és kicsit arrébb mentünk, hogy basszus, ott van egy tó a hegy tetején :D Nagyon szép volt, és még lehetett volna fentebb menni, hogy az egész tájat belássuk, de elkezdett esni :( Még fent maradtunk kicsit, de egyre jobban rákezdett meg dörgött is és nem akartuk megkockáztatni a vihart, szóval elindultunk visszafelé.

Az út így is nagyon csúszott lefelé, főleg a sziklás részen, én persze megint lemaradtam, de most Rodirgóval. Párszor majdnem elestem, féltem is, hogy összetöröm magam, de végül épségben megúsztam :) Egyszer egy vízesésénél Rodrigo elindult a rossz irányba. Nekem nagyon nem rémlett, hogy erre kellene menni, meg is kérdeztem tőle, hogy biztosan ez-e a jó út? Mondja, hogy igen-igen... Én gondoltam, hogy nem, de mentem tovább utána, amíg el nem értünk egy olyan szakaszhoz, ahonnan már nem tudtunk tovább menni, úgyhogy vissza kellett fordulnunk és a vízesésnél el kellett mennünk a másik irányba :D
A végére eléggé eláztunk, utána elindultunk "hazafelé". Még megálltunk az egyik városban vacsizni, de én csak sült krumplit ettem, mert nem voltam éhes, utána meg a fiúk még fagyiztak egyet. Ezek a fagyizók is teljesen, mint az amerikai sorozatokban. Hatalmas gombócok, mindenféle oreos, m&m's-es ízestés és még a legkisebb adag is akkora volt, mint otthon 3-4 gombóc fagyi :)

Ez volt az egyik legjobb szabadnapom, úgyhogy nagyon örültem, hogy elmentem és elmehettem a többiekkel :) Az ilyen napok után érzem azt, hogy nem akarok hazamenni, nagyon jó itt, nem akarok visszacsöppenni a megszokott életembe és szívesen visszajönnék jövőre is... De ez sok tényezőn múlik, és a legnagyobb akadálya az egésznek a harmadév és a 3 szigorlatos vizsgaidőszak.

Puszi:

Szabcsi

Ui.: "Boldogság. Mindenki szeretné elérni. Néhányan biztosak benne, hogy megtalálják, amint hazaköltöztek. Néhányan azt gondolják, megtalálják, ha új barátot szereznek. Néhányan azt remélik, megtalálják, amint legyőzték versenytársaikat. És vannak akik nem keresik tovább a boldogságot, mert egy nap észrevették, hogy végig az orruk előtt volt." Köszönöm, Drea! :)

Az idő rekordsebességgel telik és el sem hiszem, hogy 3 hét múlva ilyenkor már otthon leszek a kis szobámban és anya-féle finom kajával fogom tömni magam… :)

Múlt hét pénteken volt szabadnapom. Igazából semmi különleges nem történt, nem is volt jó idő, nem is volt semmilyen program. Aztán az a hír kezdett el terjengeni, hogy Eddie Murphy itt van a táborban, ami rögtön feldobta a délutánunkat.
Én épp gyanútlanul sétáltam az office-ba, amikor a mexikói karbantartó srác odaintett nekem, hogy menjek oda hozzá. Odamentem, és akkor mondta, hogy itt van Eddie Murphy, a lánya most ment be a könyvtárba és ott találkoznak, csak nem tudunk belátni az ablakon. Ott körözött egy takarító lengyel lány is, hogy ő látni akarja, ő látni akarja, mi meg egy magyar sráccal nem feltűnően körbe-körbe sétáltunk a környéken, hogy vajon mikor jönnek már ki. Közben egyre kínosabbá vált a helyzet, amikor végre kijöttek a könyvtárból. 5-en voltak, a két lány és a fiú, akik itt táboroznak, az „anya” és az „apa”. Először csak hátulról láttuk őket, és már lelkendeztünk, hogy úristen-úristen, majd továbbra sem feltűnően sétáltunk utánuk :D Közben megérkeztek a konyhások, mert végeztek az ebéd utáni munkával és velük is elkezdtük keresni őket. Lementünk az étkezőig, már papírt is szereztünk meg ceruzát, hogy kérhessünk autogramot, ha adódik lehetőség, de az étkezőnél Filippo meglátott minket és enyhén leszidott, hogy ne csináljuk ezt, ő csak egy ember és emiatt még bajba is kerülhetünk. Úgyhogy mi szépen, mint a jó gyerekek visszacammogtunk a Farmhouse-ba. Én szedtem össze egy kis kaját a délutáni filmnézéshez, de a kabinoknál beszélték a lányok, hogy ez tuti Eddie Murphy és most elkezdtek sétálni családostul a focipálya meg a kosárpálya környékén és ők utánuk fognak menni. Mondtam nekik, hogy jó én is csatlakozom, csak átviszem a kaját a Farmhouse-ba. Ott összeszedtem Dávidot, gyorsan visszamentünk, de a többiek már nem voltak sehol, úgyhogy ketten sétálgattunk fel s alá a táborban. Az egyik maintanence lengyel srác meg is kérdezte, hogy: Are you still looking for Eddie Murphy? Mi meg csak röhögtünk, hogy igen. Pár perccel később viszont szembetalálkoztunk a családdal. Nem igazán hasonlított a filmbeli énjéhez, de gondoltuk, már megöregedett és a filmekben amúgy sem olyan semmi, mint amilyen a valóságban...
Csak sajnos utána kiderült, hogy ez nem ő volt, hanem csak a testvére… Igen, tényleg a testvére, mert még a google-ön is rákerestünk, hogy hogy néz ki, úgyhogy sajnos nem villoghatok azzal, ha hazamentem, hogy hé, láttam Eddie Murphyt :)

Pénteken este 10-kor az international staffos fiúk focimeccset játszottak az amerikaiakkal. Igaz, a „mi” csapatunkban is volt pár counselor, mert nem volt elég játékos. Mi is lementünk szurkolni és azt hiszem, hogy kb 10-5 arányban nyerhettek a mieink :D Még az elején elkezdtük kiabálni, hogy Europe, Europe, majd rájöttünk, hogy a support staffunkban van egy mexikói srác, plusz pár brazil teniszoktató is beállt a staff csapatba focizni, szóval ez a skandálás nem maradt meg a későbbiekben :D

Szombaton grandparent’s day volt, de egyáltalán nem volt olyan felhajtás, mint egy héttel korábban a szülőknek, sőt! Még a kaja is a maradék volt a múlt hét szombatról. Összesen kb 150 agyonplasztikázott nagyszülő jöhetett, de ahogy Filippo mondta előtte, a nagyszülők fele már meghalt, úgyhogy nem lesz olyan sok hűhó, mint korábban. Annyi volt az egész, hogy előző este fel kellett mosni és szebben kitakarítani, de mivel szabadnapos voltam, ezért szerencsésen kimaradtam belőle :)
Aznap este a Sebago-ban (ha még nem írtam volna, ez a szálláshelyünk neve) csaptunk egy kisebb bulit tábortűzzel, marshmallow sütögetéssel meg a konyháról összelopkodott kajákkal. Én már teljesen profi vagyok a kajaelcsenésben, ki is találtam rá a legjobb módszert. Még vacsinál megbeszéltem a magyar sráccal, aki szemétért szokott jönni, hogy mi 7 körül végzünk, jöjjön akkor és akkor kap egy szemeteszsákot, amit a szobánkba kell vinnie és abban lesz a kaja. És ez így mindenkinek megfelel, mert sem neki, sem nekünk nem feltűnő fehér kajásdobozokkal járkálni. Úgyhogy vacsi után összepakoltam két doboz pizzát, és mivel buli volt az egyik főnökék házában, az onnan megmaradt főtt kukoricából, chipsből és browniesból is tettem el :D

A party jól sikerült, hajnali 3-ig fent voltunk, szóval kellemes volt 6.40-kor kelni és 7-re dolgozni menni. Másnap mindenki élőhalott volt, minden szünetünkben csak feküdtünk és aludtunk, de megérte, végre jól szórakoztunk. Majd jövő héten szombaton terveznek a többiek még egy nagyobbacska bulit, mert aznap mennek el a gyerekek és vasárnap minden staffosnak közös szabadnapja lesz. Mi pedig hétfőn már repülünk is Vegasba... :)

Vasárnap kirándulás volt a Popham Beachre és Freeportba. Freeportban már voltam és semmi kedvem nem lett volna odamenni még egyszer, de mivel előtte az óceánhoz mentek és Dishwash Dávid is ment, úgy beszéltem meg Travisszel, hogy akkorra veszem ki a half day offomat. Ez a half day off úgy működik, hogy a két szabadnapos mellett plusz egy ember elmehet a kirándulásra ebéd után 1-kor. Ezzel azt akartuk elérni a konyhán, hogy mindenki részt vehessen legalább két kiruccanáson, de persze csak azt értük el vele, hogy még több lett belőle a feszültség és a konfliktus. Néhányan úgy gondolták, hogy ők majd eldöntik ki kapja az egyes napokat és a többieknek beleszólási jogot sem adtak. Ez kicsit sértette a méltányosságba vetett hitemet, de végül belenyugodtunk, mert semmit sem tudtunk tenni. Igaz, én még kaptam egy kirándulós lehetőséget, mert valóban csak egyen voltam, amit a tábor szervezett, de akikkel szívesen mentem volna, ők nem. Ezért is akartam vasárnap menni Dishwash Dáviddal, mert tudtam, hogy a következő szerdaira ő nem fog tudni jönni és akkor már tényleg nem lesz senki, akivel eltöltsem az egész napomat. Sajnos egy másik lány is pályázott a vasárnapra, mert neki két barátnője is akkor ment, úgyhogy végül mondtam neki, ha nem tudunk megegyezni, akkor húzzuk ki egy sapkából, melyikőnk mehet. Kihúztuk és vesztettem. Dishwash Dávid csalódott volt, de én azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, biztosan minden azért alakult így, mert majd szerdán sokkal jobban járok.
Utólag pedig ki is derült, hogy sokkal de sokkal jobban jártam a jövő szerdával, mint a vasárnappal, de erről majd a következő bejegyzésben... :)


Sok puszi mindenkinek:

Szabcsi

Ui.: Egyébként a lengyelek csináltak a mosómedvénknek egy ketrecet, és sikerült is elfogniuk. Persze elengedtük, mert szegénynek nagyon nem lett volna kellemes azon a szűk helyen, de a kis Bandito azóta meg se látogatott minket. Biztosan nagyon megijedt :( Úgyhogy, Zsivi, szerintem nem fogom tudni hazacsempészni neked a bőröndömben.

Ja igen, a hetedik kicsi üzenetről meg is feledkeztem: "Nem felejtheted el, hogy az a nyughatatlan szív lobog benned." Köszönöm, Szandi! És kívánok Neked ezúton is még egyszer boldog születésnapot! Akárcsak Neked, drága Viri, remélem, minél hamarabb találkozunk, miután hazaértem :)