Last last week... don't say it again!

Bizonyára már mindenki tudja, hogy pár nappal ezelőtt sikeresen, épen és egészségesen megérkeztem a nagy Amerikából. Az utolsó tábori hét és az azt követő utazás alatt nem igazán volt időm a blogom írásával foglalkozni, de most úgy döntöttem, hogy pótlom a lemaradást és lezárom a 2013-as nyaram történetét :)

A tábori utolsó hét egy szempillantás alatt a végéhez ért. Már hétfőn érezni kezdtük, hogy közeledik a búcsúzás és már semmi sem ugyanolyan felhőtlen, mint júliusban volt. Az emberek elkezdték mondogatni söprés vagy néhány szabad óra alatt, hogy last week, last Walmart, last day off vagy éppen last waffel, last chicken sandwich, last pizza day... Ezzel persze egymás agyára mentünk, mert voltak akik még plusz 1-2 hetet maradtak post campen és közel sem volt az utazás, és voltak akik nem akarták, hogy leteljen a tábor és menni kelljen, mert annyira megszokták már az ottani légkört. Nem nehéz kitalálni, az utóbbiba tartoztam én is. Persze vártam az utazást, a kalandokat, az igazi Amerikát a nagyvárosaival együtt, a csillogó Las Vegast, a gazdag Hollywoodot, a filmekből imádott San Franciscot és a várost, ami sosem alszik... de mégis valahogy éreztem, hogy valami végérvényesen véget ért és az utazás után haza kell jönni Magyarországra, ahol vár a megszokott élet a maga néha kisebb, néha nagyobb problémáival.

Amikor az utolsó hétre gondolok, akkor mindig a Pitbull szám jut eszembe és az "I just wanna feel this moment" rész belőle. Ahogy közeledett augusztus 12-e minden nap azzal nyugtattak a többiek, hogy most még nem kell ezzel foglalkozni, mert még nincs hétfő, még nem kell menni, még nem indul a busz Portlandbe, most még itt vagyunk és élvezzük ki az utolsó közös napokat. Igazuk volt és meglepő módon sikerült is kikapcsolnom az agyamat és nem ezzel törődni. Így lett az utolsó hét a legjobb az egész 10 hetes tábor alatt.

A gyerekek utolsó héten szombat reggel utaztak haza. Utána már csak counselorok maradtak, akik folyamatosan, de főleg vasárnap szállingóztak hazafelé a táborból. Vasárnap este pedig egy 300 fős baptista csoport érkezett, akik egy hetet maradtak 19-éig. Emiatt a szabadnapunk úgy volt megoldva, hogy szombaton dél után nem kellett dolgoznunk, de vasárnap ebédre már újra mennünk kellett. A többi staffnál voltak ugyanúgy szabadnapok hétköznap, nálunk eredetileg nem lett volna, de Filippo végül elintézte, hogy kapjunk kétharmad-day offot és így szerdán Stefi, a két Dávid és én csak reggelinél dolgoztunk, utána pedig egész nap szabadok voltunk.
Igaz, hogy nem volt teljes a nap, hogy fel kellett kelni a reggelihez, hogy a gyerekek tovább alhattak és még a szokásosnál is később jöttek kajálni, de mégis... ez volt a legeslegjobb szabadnapunk az egész tábor alatt. Nem kirándultunk sehova, nem utaztunk órákat egy strandért vagy egy városnézésért... csak a Sebagoban voltunk a maintanence által szerzett medencében. Ebéd előtt szépen feltöltöttük vízzel, ami utána az a napon felmelegedett, gyorsan megkajáltunk és fél1-kor már a vízben hűsöltünk :) Bekapcsoltuk a fiúk szobájában a rádiót, megkerestük azt a frekvenciát, ahol a kedvenc nyári zenéink mennek és egész délután csak chilleztünk... Régen éreztem ilyen jól magam és azt hiszem, hogy ez egyike lesz a tábori legjobb napoknak, sőt akár még a 2013-as évem legjobb pillanatainak is.
2-fél 3 körül elkezdtek szállingózni az emberek a konyháról és mindannyian irigykedő pillantásokat vetettek ránk. Ugyanúgy a takarítósok is... hát igen, tudjuk, hogy kell élni :)

Este cookout volt és Dishwash Dáviddal már alig vártuk a vacsit, mert a papír szerint mozzarella sticks lett volna a kaja. Lesétáltunk, de csak pizza meg ilyen-olyan maradék volt kitéve... Odamentem Mike-hoz, hogy nem kaphatunk-e mozzarellát, de azt mondta, hogy Larry nem engedi és beszedette azt is, amit kiraktak. Én teljesen elszontyolodtam, alig ettem a kajákból, de aztán visszafelé menet Dáviddal még egyszer benéztünk a konyhára. Dávid elkezdett beszélgetni Mike-kal, kérdezte, hogy milyen a szabadnapunk, élvezzük-e, ő meg mondta neki, hogy igen-igen, bár sokkal jobb lett volna, ha kapunk egy kis mozzarellát... Erre Mike odahívott minket a sütőhöz, hogy gyorsan-gyorsan amíg Larry nem látja szedjünk :D Nagyon vicces volt a helyzet, utána meg kisiettünk az ajtón és fent a Farmhouse-ban jól bekajáltunk a mozzarellából :)

Másnap, csütörtökön Lobster Day volt. Ez azt jelentette, hogy vacsinál mindenki választhatott, hogy egy homárt vagy egy steaket szeretne-e enni. Csak két sor működött és minden sornál volt 3-3 osztogató, aki homárt, steaket vagy krumplit osztogatott és Dávid meg én voltunk a soroknál a két runner. Ezzel nem is lett volna probléma, hiszen a hetek nagy részében ez volt a feladatom, de az elején kicsit pánikba estem - a homáros tál olyan nehéz volt, hogy azt hittem azonnal elejtem.
Már a kipakolásnál féltem, mert a warmerből alig tudtam kiszedni a homárt, Filippo meg is kérdezte, hogy Szabina, rendben lesz minden? De én persze semmi pénzért nem mondanám azt, hogy nem, nem lesz rendben és segítség kell, úgyhogy mondtam, hogy persze-persze, csak kicsit nehéz, de megoldom. És tényleg megoldottam, és egész vacsi alatt ki-be hordozgattam a homárt meg a steaket. A konyhán a séfek már szurkoltak nekem, hogy igen, elbírom azt a steakes tepsit, amivel az egyensúlyozást még az is nehezítette, hogy az alján vastagon állt a szaft és vigyáznom kellett, hogy ne borítsam ki. De megcsináltam és nagyon büszke voltam magamra, hogy nem kellett mást beállítani helyettem a feladat elvégzésére.

Az utolsó csoport vacsorája alatt meg a fő-főnök kihívott minden food service-est középre és a gyerekekkel tapsolva megköszönték az egész nyári munkánkat. Egyikünk sem szeretett ott kint állni a "reflektorfényben", de nagyon jól esett, hogy kicsit megünnepeltek minket. Utána sorban kihívták a szakácsokat és mindenki mást, aki a háttérben dolgozott a konyhán egész nyáron. A takarítósok mondták, hogy nekik mikor fogják vajon megköszönni, hogy egész nyáron takarították az eldugult wc-iket...? :D
Mi csak a legvégén kajáltunk azon az estén, mert megmaradt 3 nagy tál homár és így annyit ehettünk, amennyit akartunk, nem kellett egyet-egyet, mint mindenki másnak. Életemben először kóstoltam, de nekem nagyon ízlett... viszont egy hamar nem hiszem, hogy újra ennék tekintve, hogy egy kis adag 30 euróba kerül az éttermekben és Filippo mondta is, hogy az egész Lobster Dayes vacsi összesen 12000 dollár volt. Ha netán talán elfelejteném, hogy milyen gazdag táborban vagyok, ez újra emlékeztetett rá.

Szombaton rendkívüli módon 5.10-kor kezdtünk dolgozni. A gyerekek már fél 6-tól folyamatosan érkeztek cuccokkal megpakolva, könnyes szemmel, sírva és egymást ölelgetve... igazából megértem őket, mert ha 12 évesen egy 7 hetes tábor után újra haza kellett volna mennem, akkor én is biztosan sírtam volna. Főleg ha csodásan éreztem volna magam a nyár során. Néhány counselor pedig a gyerekekkel együtt sírt és addig ölelték egymást, amíg a gyerekeknek el nem kellett menniük a buszaikhoz, hogy hazautazzanak a szüleikhez. Aznap süti volt reggelire, úgyhogy csak párszor kellett a tálcákat kicserélnünk, szóval semmi komoly dolgunk nem volt. És persze hogy akkor csinálták meg rólunk a kitchen staffos csoportképet, mert hát mikor máskor? Mikor mindenki mögött kb 4-5 órás alvás volt és teljesen kómás volt a feje... :D Ráadásul, a fotós csaj olyan jól kitalálta a kompozíciót, hogy úgy nézünk ki, mint egy általános iskolás kis csoport :D

Aznap este meglepetés szülinapot szerveztem Diswash Dávidnak. Hétfőn lett volna hivatalosan a 21. születésnapja, de mivel mi hétfőn elutaztunk úgy gondoltam, hogy előtte szombaton kellene megünnepelni. Még a hét elején megkértem Dennist, a péket, hogy süssön egy tortát ajándékba Happy birthday David felirattal, utána meg szóltam mindenkinek, hogy szombat este 10-kor legyen a Sebagoban, mert majd akkor szeretném felköszönteni. Még szombat reggel gondolkoztam, hogy a shower house falára kellene valami nagy feliratot csinálni, de mivel már véget ért a tábor és bezárt az arts and crafts csak konyháról szerzett fehér lapjaim meg ragasztóm volt... de megoldottunk. Radkával minden fehér lapból kivágtunk egy-egy betűt és azt egyesével felragasztottuk a falra és így kijött oda is a Happy birthday David felirat, sőt még tök jól is mutatott a vöröses színű fán :)

Dávid 10.10-kor jött a másik Dáviddal és teljesen meglepődött meg örült, csak azt mondogatta, hogy thank you, thank you, úgyhogy nagyon örültem, hogy jól sült el az este. Raktunk tüzet is és tényleg mindenki, az egész Sebago ott volt azon az estén. És igazából nem is csak a szülinapról szólt ez az egész, hanem arról is, hogy 2 nap és nekünk vége ennek az egész nyárnak itt, a Camp Laurelben...

Az utolsó nap vegyes érzésekkel ébredtem. Morcos voltam, még pakolnom kellett, nem akartam menni, féltem, hogy problémák lesznek az utazással, tudtam, hogy hiányozni fognak a tábori emberek, a megszokott napirend és tudtam, hogy utána haza kell utaznom Magyarországra - back to the reality, ahogyan Petrával mindig mondogattuk. Délelőtt dühömben még hasra is vágódtam egy 3 lépcsőfokos lépcsőn, majd miután Dávid megkérdezte, hogy megvagyok-e, kifakadtam, hogy igen, mire ő megkérdezte, hogy ennyire nem akarsz menni? Mondtam, hogy nem, ő pedig konstatálta, hogy hülye vagyok, neki még 2 hete van, de a helyemben már teljesen be lenne sózva az utazástól...
Kb ebédig puffogtam, de utána rájöttem - felesleges. A vége ígyis-úgyis eljön, és csak rajtam múlik, hogy az utolsó órákat mogorván és magamba fordulva akarom eltölteni vagy nevetve és minden percet kiélvezve. Úgyhogy inkább az utóbbit választottam, így délután még egyszer utoljára lementem Dishwash Dáviddal a dokkra napozni :)
A gyerekek a távozásukkor rengeteg cuccot hagytak a kabinjaikban. Teli és felbontatlan samponokat, krémeket, körömlakkokat, a szemetesfiúk pedig egy hatalmas konténert pakoltak tele törölközőkkel, pólókkal, pulcsikkal és mindenféle kacattal. A maintanence már délután összeszedett egy csomó cuccot, volt aki egy komplett Camp Laurel szerelést szerzett magának melegítővel, pólóval, pulcsival és kabáttal, úgyhogy vacsi után mi is elmentünk megnézni magunknak a kis "vásárt". Találtam én is egy Laureles törölközőt meg egy Lifeguardos piros pulcsit, utána pedig Dáviddal úgy döntöttünk, hogy bemászunk a hatalmas konténerbe. Annyira vicces volt a szituáció, ott álltunk egy halom kacat tetején, a cseh lányok pedig odaszaladtak kamerával, hogy levideozzanak minket, a video alá meg benyomták a Thrift shopot... az a video sajnos nincs meg, de mindenképpen meg akarom szerezni, hogy egy jót nevessek magamon :D

Aznap este már semmi különöset nem csináltunk. Véglegesítettem a bőröndöm bepakolását, feltöltöttem a gépemet és a fényképezőmet, telepakoltam zenével a telefonomat és hallgattam a többieket, akik buszjegyeket vásároltak a két héttel későbbi Portlandből Bostonba való utazásukra. Akkor már egyáltalán nem éreztem semmit vagy hogy sírni akarnék, maradni akarnék, semmit... A Sebago előtt még éjfélig beszélgettünk Dávidokkal, Stefivel, Ágival és Henivel, majd lassan elszállingóztunk aludni. Az utolsó alvásra a besüppedős, hátamat megfájdítós Sebago-ágyamba...

Az utolsó reggel rohanással és idegeskedéssel telt. Én korán felkeltem, hogy még átgondoljam, mindenem megvan, mindenem rendben, majd úgy beszéltük meg, hogy a második baptista csoport után megyünk reggelizni és így együtt tudunk enni a kitchenösökkel. Nagyon fura volt odamenni háromnegyed 8 körül, látni a többieket dolgozni és tudni, hogy nem csak egy szabadnapod van, hanem nálad van a kézitáskád és a laptopod és igen, ma már Las Vegasban fogsz aludni... A reggeli meglepően finom volt, csináltak valami krumplit a rántotta mellé és kicsit hasonlított a hazai ízekre. Jól bereggeliztünk a nagy út előtt, mert nem tudtuk, hogy mikor jutunk később normális kajához, tekintve hogy 18 db müzlin terveztünk élni a következő 10 napban, amit a konyháról lopkodtunk össze az utolsó egy hétben.
A kocsink 8.30-kor indult Portlandbe az office elől. Én kajához menet már elköszöntem azoktól a takarítósoktól, akikkel összefutottam, de néhányan 8.30-ra is kijöttek elénk. Filippo pedig elengedte az egész konyhát, és felkísértek bennünket az induláshoz. Ott megkaptuk a fizetésünket és egy Camp Laureles poharat ajándékba - szóval megvan a kávézós poharam a következő egy évre! - majd sorban megölelgettünk mindenkit. Hihetetlen, hogy mennyire aranyos volt mindenki, a búcsúzáskor már mindent elfelejtett az ember, amit esetleg korábban sérelmezett és ugyanúgy ölelte meg azt is, akivel konfliktusa volt, mint azt, akivel tényleg igazi barátok lettek. Azt hittem, hogy sírni fogok a búcsúzáskor, de végig erős tudtam maradni, csak a kocsiban könnyeztem egy kicsit, amikor integetve köszöntünk el a többiektől. Majd később, Vegasban tört rám egyszer nagyon a sírás, de azt is átvészeltem, hiszen ez az élet rendje nem?

Valami véget ér, de egyben valami új is kezdődik. És ki tudja? - igaz, hogy ezzel lezárult a 2013-as nyár, ami életem eddigi legjobb nyara volt, de jövőre még bármi lehet. Akár Camp Laurel, akár nem, erre a nyárra örökké emlékezni fogok és ha elfelejteném, akkor ott lesznek a kis mütyürjeim, hogy emlékeztessenek. A poharam, az aláírt pólóm, a plüssszarvasom, a sapkám, a passom és töménytelen mennyiségű fotóm és videóm :)

Puszi:

Szabcsi

Egy mozgalmas 8. hét

Az utolsó előtti hetünkön hétfőre egy közös bowlingozást szervezett a tábor az egész staffnak. A counselorokkal együtt mentünk, és mivel elég sokan voltunk, szerencsénk volt, hogy az elején bejutottunk és még jutott nekünk bowling cipő és bowling pálya is.
A hely a megszólalásig ugyanolyan volt, mint a filmekben - tipikus amerikai. Mivel az aznapi "appreciation day" miatt vittek el bennünket játszani, azaz ezzel akarták megköszönni a munkánkat a táborban, ingyen volt az egész este és még kaját is kaptunk. Persze a szokásos egészséges menüt: sült krumpli, chicken nuggets, hagymakarika, pizza, brownies... :) A végén meg különböző színű lityi-lötyik voltak, gondolom tele cukorral, színezékkel meg egészségtelen cuccal. Még jó, hogy minden csomagoláson feltüntetik, hogy fat free...
Szóval ettünk egy keveset, majd elkezdtünk játszani. Végre volt egy olyan játék, amiben nem én vagyok a legrosszabb! :) Nem mintha túl sokat bowlingoztam volna előtte, olyan 4-5-ször, de azért mindig sikerült eltalálnom valamit, sőt, nem is egyszer legurítottam az összeset :) Sajnos nagyon hamar elrepült az a másfél óra, de mindenki jól érezte magát, azt hiszem, hogy már igazán szükségünk volt erre a kis kikapcsolódásra a stresszes napok után.

Ahogy korábban írtam szerdán volt az utolsó tábor által szervezett kirándulás. Mivel múltkor a munkatársam nevét húzták ki, így már biztos volt, hogy nekem lesz lehetőségem elmenni. Kedden nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy megkérdezzem, hova megyünk másnap, meg őszintén szólva nem is volt túl sok kedvem elmenni, mert akikkel szerettem volna menni, azoknak már nem volt lehetőségük jönni. Szerdán reggel az újságban néztem meg, hogy hova lesz az utazás, és akkor láttam: Old Orchard Beach. Úristen, ez az a hely, ahova a tábor eleje óta szerettem volna elmenni! Ide szerveztek már két kiruccanást is korábban és akkor is nézegettem a fiúk képeit, hogy jaj de jó, jaj de szép, de szeretnék elmenni... :) Meg igaz, hogy láttam már az Atlanti-óceánt, de azt csak a nemzeti parkban és ez meg kifejezetten egy strand volt, szóval teljesen más.
Kicsit szomorú voltam, mert Stefiék nem tudtak velem jönni, de mikor 1 után szaladtam vissza a Sebagohoz összepakolni, jöttek velem szemben a takarítósok, hogy elengedték őket és akkor elkezdtem ugrálni, hogy jöttök ti is? jaj de jó, jaj de jó! :D
A délután nagyon jól telt, tűzött a nap, hatalmasakat hullámzott az óceán, csillogott a víz - egyszerűen tökéletes volt. 3 óránk volt strandolni és azt maximálisan kihasználtuk. Kicsit tartottam attól, hogy jaj nagyon hideg lesz a víz, mert a többiek előre beharangozták, de szerintem tűrhető volt, sőt ha 5 perc után megszokta az ember, már egyáltalán nem volt hideg :) A lányokkal belementünk és ugráltunk meg visongtunk, amikor jött a hullám. Kívülállóként biztosan teljesen idiótának nézhettek minket, de én nagyon élveztem :) Az egyik srác fotózik és csinált rólunk rengeteg ugrálós képet. Az egyik sorozat nagyon viccesre sikerült - fél óráig azon nevettem este -, mert pont jött a hullám, de olyan nagy volt, hogy én nem ugrottam elég nagyot és ellepett a víz, ő pedig szépen megörökítette, ahogy majdnem megfulladok, majd mikor feljövök a felszínre, akkor meg halálra röhögöm magam :D A 3 óra nagyon gyorsan elrepült és tisztára úgy éreztem magam, mint amikor 10 évesen strandoltunk és anyáék szóltak, hogy menni kell, de még visszaszaladtam a vízbe, hogy neeee! Innen sem akartam hazamenni, de hát egyszer muszáj volt...

A nyolcadik héten vasárnap volt szabadnapom a két Dáviddal. Már nagyon vártam, mert előző héten pénteken volt és egész héten azt tervezgettem, hogy mekkorát fogok aludni vasárnap, fél 12-ig fel sem kelek és végre nem leszek olyan élőhalott, aki bármikor és bárhol képes elaludni.
Szombat estére egy kisebb bulit szerveztek a Sebagoban, de nem volt semmi extra sem, majd utolsó héten. Elmentem kondizni, lefürödtem, hajat mostam, majd átjöttem a Farmhouse-ba, hogy megkeressem a többieket. Amikor bejöttem, a két Dávid itt ült Filippoval és azzal fogadtak, hogy hey Szabina, do you wanna go hiking tomorrow? Először kicsit ledöbbentem, hogy hiking meg tomorrow meg ó akkor biztos hajnali kelés, ó akkor megint nem lesz alvás... Aztán elmondták, hogy az lenne a terv, hogy reggel 9-kor elmegyünk a táborból Augustába reggelizni, utána onnan meg a Tumbledown Mountainra, ahova 2 óra felmászni meg visszajönni. Persze belementem, meg utána már alig vártam a másnapot és a kirándulást :) Jött még velünk egy mexikói srác a maintanence-ből, Rodrigo meg külön kocsival két amerikai ápolónő is. 
A buli miatt hajnali 2-kor mentünk aludni és 7.20-kor már keltünk, mert mi úgy gondoltunk, hogy azért csak lemegyünk reggelizni. Pakoltunk is bagel-ös szendvicset meg hoztam almát a hűtőből, és utána volt még egy óránk összekészülni. 9-kor indultunk, Filippo, Rodrigo, a két Dávid meg én egy kocsiban és a két lány utánunk.

Augustában a reggeliző hely, Augusta House of Pancakes nagyon tetszett! Tényleg, annyira tipikus amerikai volt, teljesen mint a filmekben. Leültünk és ott volt a nagy étlap, aztán odajött a pincér a kis jegyzettömbével. Kértünk kávét és persze olyan nagy bögrében kaptuk, mint a filmekben. Újratölthető is volt, oldalt ott volt kitéve egy olyan nagy kancsóban, amiben otthon a teát szoktuk főzni :) Mi a fiúkkal kinéztünk egy reggeli szendvicset, amiben tojás volt és hozzá lehetett kérni sonkát vagy bacont. A többiek nagy adag omlettet meg palacsintát ettek, majd Filippo közölte, hogy amúgy a szendvicses lánnyal a konyháról csináltatott nekünk ebédre pulykás szendvicset olyan kis csomagban, amit a gyerekek szoktak kapni minden nap :) Hát igen, ezért jó a főnökkel kirándulni menni... :)

Kaja után elindultunk a Mt. Blue State Parkba. Az út kb egy órás volt, szóval elég hamar odaértünk. Kiszálltunk, elkezdtünk összeszedni a cuccainkat és persze mi történt? Elkezdett cseperegni az eső... -.- Nem említeném meg még egyszer, de továbbra sincs esőkabátom csak kapucnis pulcsim, ami aztán nem véd túl sokat az eső elől. Na mindegy, elindultunk. Szerencsére nem tartott sokáig a csepergés, utána ki is sütött a nap és melegem is lett a párás levegő miatt.

Maga a túraút visszagondolva nem volt annyira megerőltető. Persze, menjen az ember fiúkkal túrázni, jó hogy lemarad a francba :D Velem sem volt másképp, de szerencsére Diswash Dávid mindig megvárt, mert csomót fényképezett, úgyhogy nem kellett egyedül kullognom. Az amerikai csajok is lemaradtak, és ők fel sem jöttek teljesen, mert mennydörgést hallottak, és azt hitték mindjárt ránk szakad az ég.Kb. egy óra után fel is értünk, de már megérkeztek a felhők, besötétedett az ég is. Nagyon meglepődtünk, mikor eleget fotózkodtunk a tájjal és kicsit arrébb mentünk, hogy basszus, ott van egy tó a hegy tetején :D Nagyon szép volt, és még lehetett volna fentebb menni, hogy az egész tájat belássuk, de elkezdett esni :( Még fent maradtunk kicsit, de egyre jobban rákezdett meg dörgött is és nem akartuk megkockáztatni a vihart, szóval elindultunk visszafelé.

Az út így is nagyon csúszott lefelé, főleg a sziklás részen, én persze megint lemaradtam, de most Rodirgóval. Párszor majdnem elestem, féltem is, hogy összetöröm magam, de végül épségben megúsztam :) Egyszer egy vízesésénél Rodrigo elindult a rossz irányba. Nekem nagyon nem rémlett, hogy erre kellene menni, meg is kérdeztem tőle, hogy biztosan ez-e a jó út? Mondja, hogy igen-igen... Én gondoltam, hogy nem, de mentem tovább utána, amíg el nem értünk egy olyan szakaszhoz, ahonnan már nem tudtunk tovább menni, úgyhogy vissza kellett fordulnunk és a vízesésnél el kellett mennünk a másik irányba :D
A végére eléggé eláztunk, utána elindultunk "hazafelé". Még megálltunk az egyik városban vacsizni, de én csak sült krumplit ettem, mert nem voltam éhes, utána meg a fiúk még fagyiztak egyet. Ezek a fagyizók is teljesen, mint az amerikai sorozatokban. Hatalmas gombócok, mindenféle oreos, m&m's-es ízestés és még a legkisebb adag is akkora volt, mint otthon 3-4 gombóc fagyi :)

Ez volt az egyik legjobb szabadnapom, úgyhogy nagyon örültem, hogy elmentem és elmehettem a többiekkel :) Az ilyen napok után érzem azt, hogy nem akarok hazamenni, nagyon jó itt, nem akarok visszacsöppenni a megszokott életembe és szívesen visszajönnék jövőre is... De ez sok tényezőn múlik, és a legnagyobb akadálya az egésznek a harmadév és a 3 szigorlatos vizsgaidőszak.

Puszi:

Szabcsi

Ui.: "Boldogság. Mindenki szeretné elérni. Néhányan biztosak benne, hogy megtalálják, amint hazaköltöztek. Néhányan azt gondolják, megtalálják, ha új barátot szereznek. Néhányan azt remélik, megtalálják, amint legyőzték versenytársaikat. És vannak akik nem keresik tovább a boldogságot, mert egy nap észrevették, hogy végig az orruk előtt volt." Köszönöm, Drea! :)

Az idő rekordsebességgel telik és el sem hiszem, hogy 3 hét múlva ilyenkor már otthon leszek a kis szobámban és anya-féle finom kajával fogom tömni magam… :)

Múlt hét pénteken volt szabadnapom. Igazából semmi különleges nem történt, nem is volt jó idő, nem is volt semmilyen program. Aztán az a hír kezdett el terjengeni, hogy Eddie Murphy itt van a táborban, ami rögtön feldobta a délutánunkat.
Én épp gyanútlanul sétáltam az office-ba, amikor a mexikói karbantartó srác odaintett nekem, hogy menjek oda hozzá. Odamentem, és akkor mondta, hogy itt van Eddie Murphy, a lánya most ment be a könyvtárba és ott találkoznak, csak nem tudunk belátni az ablakon. Ott körözött egy takarító lengyel lány is, hogy ő látni akarja, ő látni akarja, mi meg egy magyar sráccal nem feltűnően körbe-körbe sétáltunk a környéken, hogy vajon mikor jönnek már ki. Közben egyre kínosabbá vált a helyzet, amikor végre kijöttek a könyvtárból. 5-en voltak, a két lány és a fiú, akik itt táboroznak, az „anya” és az „apa”. Először csak hátulról láttuk őket, és már lelkendeztünk, hogy úristen-úristen, majd továbbra sem feltűnően sétáltunk utánuk :D Közben megérkeztek a konyhások, mert végeztek az ebéd utáni munkával és velük is elkezdtük keresni őket. Lementünk az étkezőig, már papírt is szereztünk meg ceruzát, hogy kérhessünk autogramot, ha adódik lehetőség, de az étkezőnél Filippo meglátott minket és enyhén leszidott, hogy ne csináljuk ezt, ő csak egy ember és emiatt még bajba is kerülhetünk. Úgyhogy mi szépen, mint a jó gyerekek visszacammogtunk a Farmhouse-ba. Én szedtem össze egy kis kaját a délutáni filmnézéshez, de a kabinoknál beszélték a lányok, hogy ez tuti Eddie Murphy és most elkezdtek sétálni családostul a focipálya meg a kosárpálya környékén és ők utánuk fognak menni. Mondtam nekik, hogy jó én is csatlakozom, csak átviszem a kaját a Farmhouse-ba. Ott összeszedtem Dávidot, gyorsan visszamentünk, de a többiek már nem voltak sehol, úgyhogy ketten sétálgattunk fel s alá a táborban. Az egyik maintanence lengyel srác meg is kérdezte, hogy: Are you still looking for Eddie Murphy? Mi meg csak röhögtünk, hogy igen. Pár perccel később viszont szembetalálkoztunk a családdal. Nem igazán hasonlított a filmbeli énjéhez, de gondoltuk, már megöregedett és a filmekben amúgy sem olyan semmi, mint amilyen a valóságban...
Csak sajnos utána kiderült, hogy ez nem ő volt, hanem csak a testvére… Igen, tényleg a testvére, mert még a google-ön is rákerestünk, hogy hogy néz ki, úgyhogy sajnos nem villoghatok azzal, ha hazamentem, hogy hé, láttam Eddie Murphyt :)

Pénteken este 10-kor az international staffos fiúk focimeccset játszottak az amerikaiakkal. Igaz, a „mi” csapatunkban is volt pár counselor, mert nem volt elég játékos. Mi is lementünk szurkolni és azt hiszem, hogy kb 10-5 arányban nyerhettek a mieink :D Még az elején elkezdtük kiabálni, hogy Europe, Europe, majd rájöttünk, hogy a support staffunkban van egy mexikói srác, plusz pár brazil teniszoktató is beállt a staff csapatba focizni, szóval ez a skandálás nem maradt meg a későbbiekben :D

Szombaton grandparent’s day volt, de egyáltalán nem volt olyan felhajtás, mint egy héttel korábban a szülőknek, sőt! Még a kaja is a maradék volt a múlt hét szombatról. Összesen kb 150 agyonplasztikázott nagyszülő jöhetett, de ahogy Filippo mondta előtte, a nagyszülők fele már meghalt, úgyhogy nem lesz olyan sok hűhó, mint korábban. Annyi volt az egész, hogy előző este fel kellett mosni és szebben kitakarítani, de mivel szabadnapos voltam, ezért szerencsésen kimaradtam belőle :)
Aznap este a Sebago-ban (ha még nem írtam volna, ez a szálláshelyünk neve) csaptunk egy kisebb bulit tábortűzzel, marshmallow sütögetéssel meg a konyháról összelopkodott kajákkal. Én már teljesen profi vagyok a kajaelcsenésben, ki is találtam rá a legjobb módszert. Még vacsinál megbeszéltem a magyar sráccal, aki szemétért szokott jönni, hogy mi 7 körül végzünk, jöjjön akkor és akkor kap egy szemeteszsákot, amit a szobánkba kell vinnie és abban lesz a kaja. És ez így mindenkinek megfelel, mert sem neki, sem nekünk nem feltűnő fehér kajásdobozokkal járkálni. Úgyhogy vacsi után összepakoltam két doboz pizzát, és mivel buli volt az egyik főnökék házában, az onnan megmaradt főtt kukoricából, chipsből és browniesból is tettem el :D

A party jól sikerült, hajnali 3-ig fent voltunk, szóval kellemes volt 6.40-kor kelni és 7-re dolgozni menni. Másnap mindenki élőhalott volt, minden szünetünkben csak feküdtünk és aludtunk, de megérte, végre jól szórakoztunk. Majd jövő héten szombaton terveznek a többiek még egy nagyobbacska bulit, mert aznap mennek el a gyerekek és vasárnap minden staffosnak közös szabadnapja lesz. Mi pedig hétfőn már repülünk is Vegasba... :)

Vasárnap kirándulás volt a Popham Beachre és Freeportba. Freeportban már voltam és semmi kedvem nem lett volna odamenni még egyszer, de mivel előtte az óceánhoz mentek és Dishwash Dávid is ment, úgy beszéltem meg Travisszel, hogy akkorra veszem ki a half day offomat. Ez a half day off úgy működik, hogy a két szabadnapos mellett plusz egy ember elmehet a kirándulásra ebéd után 1-kor. Ezzel azt akartuk elérni a konyhán, hogy mindenki részt vehessen legalább két kiruccanáson, de persze csak azt értük el vele, hogy még több lett belőle a feszültség és a konfliktus. Néhányan úgy gondolták, hogy ők majd eldöntik ki kapja az egyes napokat és a többieknek beleszólási jogot sem adtak. Ez kicsit sértette a méltányosságba vetett hitemet, de végül belenyugodtunk, mert semmit sem tudtunk tenni. Igaz, én még kaptam egy kirándulós lehetőséget, mert valóban csak egyen voltam, amit a tábor szervezett, de akikkel szívesen mentem volna, ők nem. Ezért is akartam vasárnap menni Dishwash Dáviddal, mert tudtam, hogy a következő szerdaira ő nem fog tudni jönni és akkor már tényleg nem lesz senki, akivel eltöltsem az egész napomat. Sajnos egy másik lány is pályázott a vasárnapra, mert neki két barátnője is akkor ment, úgyhogy végül mondtam neki, ha nem tudunk megegyezni, akkor húzzuk ki egy sapkából, melyikőnk mehet. Kihúztuk és vesztettem. Dishwash Dávid csalódott volt, de én azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, biztosan minden azért alakult így, mert majd szerdán sokkal jobban járok.
Utólag pedig ki is derült, hogy sokkal de sokkal jobban jártam a jövő szerdával, mint a vasárnappal, de erről majd a következő bejegyzésben... :)


Sok puszi mindenkinek:

Szabcsi

Ui.: Egyébként a lengyelek csináltak a mosómedvénknek egy ketrecet, és sikerült is elfogniuk. Persze elengedtük, mert szegénynek nagyon nem lett volna kellemes azon a szűk helyen, de a kis Bandito azóta meg se látogatott minket. Biztosan nagyon megijedt :( Úgyhogy, Zsivi, szerintem nem fogom tudni hazacsempészni neked a bőröndömben.

Ja igen, a hetedik kicsi üzenetről meg is feledkeztem: "Nem felejtheted el, hogy az a nyughatatlan szív lobog benned." Köszönöm, Szandi! És kívánok Neked ezúton is még egyszer boldog születésnapot! Akárcsak Neked, drága Viri, remélem, minél hamarabb találkozunk, miután hazaértem :)

Parent's Day avagy sok hűhó semmiért

A keddi Acadiás utazásunk után megkezdődtek az előkészületek a szombati Visiting Dayre. Minden staffnak rengeteg munkája volt, mert az egész tábornak tökéletesen kellett kinéznie a szülők érkezésére. Tapintható is volt a feszültség a főnökök, a séfek és az international staff tagjai között is.
A konyhán csütörtökön, ebéd után kezdtük meg a nagytakarítást. Mindent tökéletesen le kellett törölni, minden asztalt, padot, sőt még az asztal lábait és a padok alját is... Teljesen fölöslegesen csináltuk meg amúgy, mert másnap reggel már ugyanúgy úszott minden a tejben meg a müzliben, de nem baj, a főnökség legalább látta, hogy keményen dolgozunk :D Utána felmosáskor spatulával kapartuk fel a földről a leragadt kajamaradékokat meg a többiek még kint is leszedték a pókhálókat meg lemosták az ablakokat. És persze ennek örömére este jött is a vihar a szakadó esővel, úgyhogy másnap lehetett az ablakpucolást is újracsinálni :D

A csütörtök gyorsan el is szaladt, majd megérkezett a péntek - a nagy nap előtti utolsó nap. Ugyanúgy kitakarítottunk, mint előtte, de délután befogtak minket a kajacsinálásba is :) Ennek még örültem is, mert végre nemcsak a monoton asztaltörlés meg söprés volt a feladatom. Dáviddal meg Fannival hátraküldtek minket felvágottakat pakolni, amiből összesen vagy 30 tálcát kellett csinálnunk. Közben tök jól elszórakoztunk, meg megkóstoltuk a szalámit, amiről kiderült, hogy olyan íze van, mint az otthoni turista szaláminak - vagy még jobb is - úgyhogy utána azt csipegettük munka közben :D Végre volt valami hazai vagy ahhoz hasonló íz így 6 hét után!
Közben odajött hozzánk a fő-fő konyhafőnök, Larry. Róla azt kell tudni, hogy borzasztóan fontoskodó és ahogy Diswash Dávid találóan megállapította, idegesítően tudálékos, sznob brit akcentussal beszél. A fontoskodása abban nyilvánul meg, hogy mindig járkál és számolgatja az ételt, hogy mennyi fogyott és mennyi van még tartalékban. Nem mintha valami profi lenne matekból, például a múltkor úgy elszámolta magát, hogy az ebéd felénél kijelentette, hogy már 2000 db melegszendvics elfogyott (mikor még 400 ember kajált maximum és ha józan paraszt ésszel belegondol az ember, képtelenség, hogy mindenki megevett 5-öt...) és elkezdett pizzát süttetni... Utána rájöttek, hogy van még egy csomó melegszendvics, aminek így a nagy része a kukában landolt, mert pizzát hordtunk ki helyette. Zseniális ez az ember tényleg...
Szóval visszatérve a péntekhez, kipakoltuk a sonkákat a tálakra, majd odajött, hogy ez így nem lesz jó. Aztán megálltunk és vártunk, amíg barokkos körítéssel elő nem adta, hogy miért nem. Azzal indokolta, hogy a diagramjai alapján a sonka az sokkal gyorsabban fogy, mint a szalámi, ezért pakoljunk kör alakban sonkát két rétegben és középre csak szalámit. Utána megjött a néger séfünk, Lewis - akit sosem lehet érteni, mert jamaicai és szörnyű akcentusa van - és elkezdtek vitatkozni, hogy mégis akkor hogy pakoljuk ki szerencsétlen felvágottakat... :D

Egyébként péntek volt a nyár legmelegebb napja itt Maine-ben. Reggel amikor felkeltem és a fürdőben bekapcsoltam a rádiót, ezzel a mondattal kezdődött az időjárás-jelentés: today's gonna be the hottest day in Maine. Akkor még nem hittem el, mert felhős volt az ég és kellemesen hűvös a levegő, de már a reggeli után majd' megsültünk a konyhában. Ez délutánra csak fokozódott és az este volt a legborzalmasabb, mert akkor a lemenő nap végig odasütött az ebédlőre, és mivel fából van az egész, nagyon beszorult a párás, meleg levegő. Nem is a hőmérséklettel volt amúgy a baj, mert kb 28 fok lehetett, de a 80-90%-os páratartalom miatt 40-nek érződött.
Emiatt napközben rendszeresen járkáltunk a hűtőbe lehűlni. Vagy úgy tettük, mintha csinálnánk valamit és mondvacsinált indokokkal bementünk, vagy egyszerűen csak nem bírtuk tovább a hőséget és beálltunk egy kis időre. 
A legjobb az esti fagyasztós történetünk volt :) Vacsira jégkrém volt a desszert és olyankor mindig hűtőládákban szoktunk kipakolni őket és abból osztogatni. Ugyanígy tettünk pénteken is, de a meleg miatt visszamentem Dáviddal a fagyasztóba, hogy együtt újratöltsük a hűtőládát a következő kajára és legalább addig is a hidegben legyek. Rögtön utánunk jött Stefi, hogy én is, én is le akarok hűlni, úgyhogy már hárman pakolgattunk meg röhögtünk, amikor hirtelen valaki kirántotta az ajtót, és megjelent Diswash Dávid is teljesen leizzadva, hogy ő most hűsölni fog :D Nagyon vicces volt a szituáció, mert maga a fagyasztó nem túl sokszemélyes, még három embernek is szűkös, nemhogy négynek :D

Maga a parent's day már kevesebb melóval telt el, délután már volt is szabadságunk vacsi előtt. Délelőtt átrendeztük az étkezőt, pakoltunk ki virágokat, másfajta tálakban tettük ki a kajákat, bőséges választék volt, külön sütispult a brownie-nak meg a cookies-nak és egy olyan levesespult, ahol kövekre volt kirakva a nagy fazék, hogy stílusos legyen... -.- Egyébként nagyon jól nézett ki, utána az egyik kissrác meg is jegyezte nekem, hogy mindig ilyet kellene csinálnunk nekik :) Persze felesleges volt ez a felhajtás, mert a szülők úgyis megtudják a gyerekektől, hogy mi szokott lenni az átlagos napokon, és én még hallottam is, ahogy az egyik kislány jött befelé és ecsetelte a nagymamájának, hogy soha sincsenek virágok, díszek, ez nem így néz ki, ez nem úgy... :D
Összességében jó volt az egész nap, nagyon jó kaják voltak, például rák, bacon, rántott csirkeszárny (persze nem olyan finom, mint az anya-féle) meg a maintanence összeszedett egy csomó édességet meg két kukászsáknyi dobozos kólát, amit azóta is iszogatni szoktunk esténként :) 

Azóta meg legalább lazult a légkör és ezen a héten a legidősebb táborozókat elvitték egy hétre Bostonba, úgyhogy kevesebben vannak, kevesebb embert kell kajáltatni és minden este már hétkor végzünk a munkával :) És úristen, már csak két és fél hetem van hátra a munkából! Komolyan el sem hiszem, hogy ilyen hamar elrepült. És mégis, mintha már egy éve eljöttem volna otthonról, egy éve lett volna az utolsó vizsgám, egy éve néztük volna a Gatsbyt a moziban vagy egy éve próbáltunk volna pizzát rendelni Adommal - sikertelenül... Úgyhogy ezt a maradék időt ki kell használnom itt, mert lehet, hogy pár olyan embert, akit megkedveltem soha vagy csak sokára látok újra, szóval ünnepélyesen megfogadom, hogy mától kevesebbet fogok gépezni, mert pár héten belül már úgyis a saját ágyamban alszom majd vagy épp a lábamat lógatom a Balatonba naplementekor.

Puszilok mindenkit otthon!

Szabcsi

Ui.: Egyébként a pénteki hőségnek, az izzadtan hűtőbe meg fagyasztóba mászkálásnak az eredményeképpen most sikeresen megfáztam és szerintem holnapra a hangom is el fog menni :( Szóval a szülinapos-alig-tudok-beszélni-és-ajándékokat-megköszönni-Szabina visszatér :D
De anya, ne aggódj, ha nem javulok, majd kérek gyógyszert a health centerben - igaz a múltkor a torokfájásomra konkrétan csak sima cukrokat adtak, ami finom ugyan, de inkább csak a fogaim mennek tönkre tőle és nem a torkom lesz jobban -úgyhogy majd meggyógyulok :) 

A napokban döbbentem rá, hogy már csak 3 hét és pár nap van hátra a munkából. Visszagondolva iszonyatosan gyorsan eltelt! A mindennapos rutin miatt csak úgy rohantak a napok, és egy idő után már az sem volt különösebben feltűnő, ha szabadnapja volt az embernek a hat másik munkanap mellett. Főleg ha a két day off között másfél hét telt el.

Acadia National Park

Kedden Stefivel ismét szabadnapunk volt. Már korábban terveztük, hogy egy amerikai sráccal a konyháról, Mike-kal, elmegyünk valahova kirándulni. Páran szombaton voltak vele az Acadia Nemzeti Parkban - amiről azt mondják, hogy a Grand Canyon után a második legszebb hely Amerikában - és mi is szerettük volna megnézni, mert a tábor oda biztosan nem fog kirándulást szervezni. Stefi meg is beszélte Mike-kal, hogy az Acadia az úticél, csak azt elfelejtette vele közölni, hogy még három plusz ember is menne velük. A helyzet utána kicsit kínos volt, mert Mike azt gondolta, hogy kettesben fognak eltölteni egy napot, mi meg azt terveztük, hogy elmegyünk egy baráti kiruccanásra...
Utána csak jöttek és jöttek a problémák, majd végül úgy volt, hogy csak ketten mennek, ezt is tudta mindenki, sőt én még szabadnapot is próbáltam cserélni, hogy akkor ne kelljen másnap egyedül lennem a táborban, amikor a többiek dolgoznak. Persze nem jártam sikerrel, mert mindenki ragaszkodott a saját napjához, én már teljesen eltemettem magam, hogy milyen rosszul jártam, de aztán Stefi és Dávid addig győzködtek, amíg sikeresen rá nem vettek arra, hogy menjek el másnap harmadiknak. 

Végül az egész jól sült el, Mike nem akadt ki egyáltalán - igazából egy hete volt olyanról is szó, hogy hármasban megyünk kirándulni - úgyhogy így el tudtam tölteni egy napot ezen a csodás helyen. Hatalmas az egész park és kocsival kell benne elmenni egyik helyről a másikra, mert olyan nagyok a távolságok. Egyszer volt az, hogy kicsit túráztunk, mert meg akartuk nézni, hogy milyen felülről a kilátás (azt hiszem Bubble Rock vagy Mountain volt a hely neve) - hát tényleg szavakkal leírhatatlan. Az ember legszívesebben csak állna és nézné, nézné és nézné :)

A nemzeti parkhoz tartozik egy kisebb strand is, amit Sand Beach-nek hívnak, ahol egy órát töltöttünk, úgyhogy boldogan jelenthetem, hogy a hatodik hetemen végre eljutottam az Atlanti-óceánhoz! :) Gyönyörű volt! Víz, ameddig csak a szem ellát, napsütés, menekülés a felcsapó hideg hullámok elől és kisodródó kagylók gyűjtése... El tudtam volna ott tölteni még több időt is, de annak is nagyon nagyon örülök, hogy végre tényleg belefuthattam az óceánba :)
 

A fürdés után még egy helyet volt időnk megnézni, a Cadillac Moutains-t. Szerintem ez lehet az egyik leghíresebb része a parknak, rengeteg ember volt ott. Az első állomáson azt hittem, hogy ennél szebbet már nem is láthatok, de tévedtem. Kicsi szigetek a távolban, óceán, öblök és messze a látóhatáron végtelen kékség, ahol már nem is tudod megkülönböztetni, hogy az az ég vagy a víz... Leírhatatlanul szép, még a képek sem tudják visszaadni a valódi látványt.

Összességében azt mondhatom, hogy egy hosszú, de csodás napot töltöttünk el az Acadiában. Picit meg is égtünk az arcunkon meg a vállunkon - ezzel fogadtak a többiek, amikor hazaértünk -, de nekünk fel sem tűnt, csak akkor, amikor már felhívták rá a figyelmünket. A meleg miatt egész nap alig ettünk valamit, de szerencsére megérkeztünk a gyerekek vacsija után, úgyhogy még leslattyogtunk a dining hallba egy kis kajáért. Vicces volt, mert a többiek közben pakoltak, söpörtek, mi meg ott ettük csirkét, a müzlit meg, amit találtunk. Aznap egyébként pont Dunkin Donuts volt reggelire és teljesen sajnáltam, hogy lemaradtam róla a korai indulás miatt - mert állítólag isteni finom -, de utána Diswash Dávid örömmel újságolta nekünk, hogy meglepi vár bennünket fent a hűtőben :) Nagyon kis aranyos volt, pakolt nekünk egy külön dobozba Szabina és Stefi felirattal egy-egy csokis meg cukros donutot, plusz ilyen pici csokigolyókat. És most már én is alátámaszthatom, hogy ez eddig a legfinomabb édesség, amit itt ettem :)

Apropó édesség! Valamelyik ebéd után a gyerekek kaptak vanília fagyit a melegre való tekintettel, amit saját ízlésük szerint megpakolhattak m&m's-szel, oreo keksszel, marshmallow-val és leönthettek csokis vagy karamellás öntettel. Persze nem fogyott el mind, úgyhogy a maradék a kitchen staffé lehetett :) Mondanom sem kell, ez is mennyei volt - szóval utána mehettem is este kondizni. De hát nem mindig van ilyen alkalom, úgyhogy megérte :)

Hamarosan otthon leszek, ne aggódjon senki :)

Puszi

Szabcsi

Ui.: Köszönöm a hatodik heti üzenetemet is: Az optimizmus vicces egy dolog, nem is létezik és mégis színesebbé teszi az életet... vagyis én biztos vagyok benne.

Már egy hónapja és még egy hónapig Camp Laurel

Hihetetlen, de eltelt az első hónapunk a táborban. a Nem tudom egyébként megállapítani, hogy gyorsan-e vagy lassan... de eltelt. És napról napra közelebb kerülünk az utazáshoz és az otthoniak viszontlátásához :)

Szerdán végre nekem volt szabadnapom, így el tudtam menni a délutáni kirándulásra. A konyháról két fiúval voltam day offon, plusz még ebéd után eljöhetett Stefi is velünk. A takarítósoktól jöttek ketten meg egy holland counselor, szóval heten utaztunk a sárga iskolabusszal Portlandbe. Direkt beültünk hátra a kerékhez, ahol mindig utazni szoktunk a Walmartba, és néhány helyen úgy dobált a busz, mintha hullámvasúton lennénk. Hazafelé úgy aludtunk, hogy mindenki két ülésen feküdt, és mikor nagyokat ugrott a busz, akkor egyszerre ébredtünk fel és mindenki csak pislogott az álmos szemeivel, hogy hol vagyunk már? A végén már fáztunk is, pláne az én lábam szandálban, aztán mikor leszálltunk, kiderült, hogy amúgy elől ment a fűtés... :D

Portland Maine legnagyobb városa másfél órára a tábortól. Az óceánparton van és valószínűleg nagyon gyönyörű lehet napfényben, de mi a köd miatt alig láttunk tovább az orrunknál. Az eső végig szitált és tényleg minden ilyen rusztikus ködbe burkolózott, de azért örültem, hogy végre kimozdulhattam a táborból. A többiekkel szuvenír boltokból szuvenír boltokba járkáltunk, és jelentem, megvan az első hűtőmágnesem! :)
Két órát töltöttünk a városban, utána pedig elvittek bennünket vásárolni a Maine Mallba, ami egy hatalmas plaza Portland mellett. (Igen, Adom, remélem, Neked is eszedbe jutott Robin dala a HIMYM-ből :D) Azt hiszem, az egész fizetésemet el tudtam volna költeni ott. Kb fél órát töltöttünk csak a Forever 21-ban (a fiúk már a fejüket fogták), és akkor ott meg is fogadtam, hogy nem megyek haza anélkül, hogy ott nem vettem magamnak egy ruhát :) A magyar árakhoz viszonyítva messzemenően olcsóbb, aztán ha nyár végén még leárazások is lesznek, akkor beszabadulok és mindent összevásárolok :)

Ez volt az egyik kedvenc helyem a kikötőnél - Fences of Love, ugyanolyan lakatos hely, mint amilyen Pesten is van az Erzsébet téren.

A gyerekek mostanában nagyon kis aranyosak. A múltkor odajött hozzám egy kislány, hogy mi a nevem és adok-e neki pluszban desszertet. Mondtam, hogy nem, mert sajnos mindenki csak egy cookiest kaphat, aztán megkérdezte, hogy és holnap? Mondom, holnap talán. Másnap nem is keresett, de pár nappal később odajött hozzám az egyik munkatársam, hogy Szabina, somebody's looking for you... Aztán az a kislány volt, hogy emlékszem-e rá, mondom persze, és akkor megint megkérdezte, hogy na akkor ma kaphat-e extra sütit. Aztán megjelent Filippo, hogy keresse majd meg őt a kislány és lesz egy meglepetése, mert azzal szórakozott akkor, hogy néhány tányér hátuljára ráírta, hogy Winner: second dessert és utána a lánynak is adott egy olyan tányért. Egyébként hihetetlen mit meg nem tesznek egy kis esti sütiért a gyerekek, ott szoktak futkározni körülöttünk, hogy el tudjanak csenni még egy jégkrémet vagy süteményt, sőt volt aki már az egész hűtőládát el akarta húzni magának :D Meg odajönnek a legátlátszóbb kifogásokkal, hogy a counselor most ezért meg azért nem tud jönni stb stb.
Ma meg például egy kisfiú köszönt rám, hogy Hi Szabina, és ilyen németes z-sen ejtette a nevemet, nagyon kis cuki volt :)

Az időjárás a héten visszatért az esős, borongós, hűvös, szomorkás verziójához. Ma délelőtt hatalmas szakadó eső és vihar kerekedett és még mindig esett, amikor mennünk kellett fél 12-re az ebédhez. Visszasiettem a kabinunkba, hogy összeszedjem a pulcsimat, aztán Petrával (a cseh lánnyal) elkezdtünk sietni a konyhába, mert késésben voltunk (mint mindig :D) és hát természetesen sikerült megkoronáznom az első hónapom leteltét egy hatalmas seggre eséssel :D Petra nagyon jót nevetett rajtam, mert a lejtőn, mikor le kell menni, mindig levágjuk az utat a füvön. Csak ugyebár az eső miatt a fű csúszós és sáros volt, a cipőm meg már így is az utolsókat rúgja, annyira széttapostam már, úgyhogy szépen fenékre ültem a lejtőn. (Andi, igen, hasonló volt, mint amikor kirándultunk a Rám-szakadéknál :D) Jó sáros lettem, úgyhogy mehettem vissza átöltözni, úgyhogy olyan 20 perces késéssel beslattyogtam dolgozni...

És persze, hogy tovább fényezzem magam a konyhai munkában, elmondanám, hogy a múlt héten sikerült tönkretennem a másnapi ebéd egyik legfontosabb alapanyagát :D
A történet azzal indult, hogy minden egyes ebédnél van kitéve a line-okra tonhalkrém és kenyér. Én voltam felelős a kaják kikészítéséért, úgyhogy kipakoltam mindhárom sorra a kenyereket meg a tonhalkrémet, de a tonhalkrém az csak két edénybe volt kiszedve. Volt egy nagy műanyag doboz, ami tele volt friss nagy adaggal, úgyhogy kivittem, kiszedtem belőle, lefóliáztam, majd visszavittem. Letettem a hűtőbe a polcra, kimentem, majd hallottam egy hatalmas puffanást. Mondtam magamban, ó nem, ugye ez nem az, amire gondolok... de ó, de az volt. A tonhalkrém leesett a padlóra és kiborult az egész. Nem értettem, hogy miért, hiszen számtalanszor pakoltam már azokra a polcokra, de valószínűleg azért történt, mert lejtettek a polcok és a nagy súlya lehúzta. A többiek jót röhögtek rajtam (én is magamon) és két lapáttal kellett összekaparnom és feltakarítanom - Dávid szavaival élve: "mintha trágyát lapátoltam volna". Aztán másnap ebédnél szembesültem azzal, hogy tuna sandwich a menü, szóval sikerült az arra készített adagot elpusztítanom :D

Jövő hét szombaton jönnek a szülők meglátogatni a gyerekeket, úgyhogy rengeteg melónk lesz előtte meg aznap is. Mindent tökéletesre ki kell takarítani, le kell törölgetni a képkereteket, le kell mosni az ablakokat, felmosni és spatulával felszedni az odaragadt tészta-müzli-saláta és egyéb kajamaradékokat, szóval nem fogunk unatkozni. Nem is veheti ki senki sem a szabadnapját péntekre és szombatra.
Amúgy még nem mondtam, de Eddie Murphy lánya is itt táborozik... de nem hinném, hogy a parent's day-en majd úgy bevonul az étkezőbe, hogy what's up, guys és kiszed egy adag brokkolit a tányérjára. De ha mégis, akkor majd mindenképpen leírom :)

Szurkoljatok, hogy végre jobb idő legyen és el tudjak jutni fürdeni a 16 fokos Atlanti-óceánba! :)
Puszi

Szabcsi

Ui.: Vilcs, én már nem is emlékeztem a kávés nénire! Pedig milyen erősen belém kapaszkodott, amikor átkísértem az utcán :)

Már a negyedik hét...

Ma eszembe jutott, hogy mit felejtettem el múltkor leírni, ami vicces és nem olyan unalmas, mint a mindennapjaim elmesélése :)
Pár nappal ezelőtt szokás szerint szakadt az eső este. Már megfürödtem, készültem aludni, de a plusz plédem meg a macim a Farmhouse-ban maradt a szekrényemben, mert délelőtt ott próbáltam aludni, úgyhogy vissza kellett mennem érte. Azt tudni kell, hogy az úton szinte alig van világítás, ráadásul van egy árok, amin egy kis "fahíd" visz keresztül és még egy minipatak is csörgedezik mellettünk. Az eső még esett, kabátom ugye nincs, szóval feltettem a szokásos pulcsit a fejemre és sietősre vettem a lépteimet, hogy ne ázzon el a frissen mosott hajam... Ennek persze mi lett az eredménye? Hát persze hogy az, hogy a sietős tempómmal megcsúsztam és beleestem az árokba :D
(Igen-igen, hahaha, lehet nevetni)
A melegítőm szép koszos lett és mikor bementem a Farmhouse-ba, odamentem Dávidhoz és kétségbeesett hangon rákezdtem, hogy Dávid, beleestem az árokba. Mire ő szépen kinevetett, majd közöltem vele, hogy addig nem megyek vissza, amíg ő nem végez, mert nem akarok ott még egyszer egyedül menni világítás nélkül :D
Azóta minden egyes alkalommal este, ha megyünk "haza", mondják, hogy vigyázz, Szabina, menj előre, ott a híd, mi majd világítunk :)

Nappal egyébként teljesen barátságos, nem igaz? :)

Szerdánként és vasárnaponként van a hivatalos Special Day, úgyhogy tegnapelőtt megint cukor volt cukorral reggelire (elviselhetetlen!) és a gyerekeket a jó időre való tekintettel elvitték kirándulni, az egyik csoportot egy kalandparkba, a másikat pedig az óceánpartra. Reggeli után Filippo mondta nekünk, hogy süthetünk omlettet, ha akarunk, mert S-dayen a gyerekek kérhetnek olyan omlettet, amilyet akarnak a felállított pultoktól. Megcsináltuk, de annyira, de annyira finom lett! Tettünk bele sajtot, sonkát, zöldségeket és végre olyan íze volt, mintha otthon lettem volna :) És amúgy kiderült, hogy ha akarjuk, akkor a mi reggelinkre megcsinálhatjuk magunknak, szóval csak hivatalosan kaphatnak belőle csak a gyerekek :)
Délután a kirándulás miatt konkrétan az egész tábor üres volt. Elment az egész cleaning staff, mert befejezték a munkát, tőlünk is elmentek a szabadnaposok, szóval kb csak a kitchen staff, az office-osok meg a maintanence maradt a táborban. Így a délutánunk nagy része szabad volt, szóval lementünk strandolni a tóhoz, viszont közben nagyon irigykedtünk az óceános brigádra :( Remélem, azért még nekünk is sikerül eljutni a jövőben.
Este a vacsoránk után pedig olyan nagy vihar kerekedett...! Úgy ömlött az eső, hogy olyan volt a tó, mintha beton lenne és arra zuhogna az eső. Utána már csak szitált és kisütött a nap, szóval nagyon szép látvány volt, de jött vele megint a fullasztó pára...

Independence Day

Már nagyon vártam a július 4-ét az utóbbi napokban - egyrészt mert akkor voltam szabadnapos, másrészt mert kíváncsi voltam, hogy lesz-e valami különlegesség a táborban. Szerencsére nagyon jó volt az idő, olyan 30 fok körüli, úgyhogy ebéd után 3 órát napoztam a dokkon, végre kezd jó színem lenni :) (Bár az áhított, tavalyi nyár végi barnaságomhoz még jóval több szükséges...) Munka után csatlakoztak a többiek is, utána este megint úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mondtam is, hogy na, ennyit a tűzijátékról, biztos nem lesz belőle semmi. De elfelejtettem, hogy ez Amerika, ez Maine és ez az egyik leggazdagabb tábor az országban... Szóval miután elállt az eső, ugyanúgy ahogyan be volt tervezve kilenckor elkezdődött a tűzijáték. Előtte elénekelték a himnuszt, teljesen más volt a hangulat alatta és utána mint otthon szokott. Az emberek ujjongtak és tapsoltak a végén, szóval eléggé meglepő volt. Maga a tűzijáték ugyanolyan hosszú volt, sőt még az is lehet, hogy hosszabb, mint augusztus 20-án szokott lenni. Ráadásul eléggé közel is álltunk hozzá, így nagyon jól láttunk mindent :)
Egyébként napközben a tábor tele volt amerikai cuccba öltözött emberekkel, zászlómotívumos gatya, póló, idióta fejdíszek, szóval csak a szokásos :)

Puszi

Szabcsi

Ui.: Köszönöm Pofika a negyedik heti üzenetemet: "Vannak dolgok az életben, amikről tudni lehet, hogy hiba, de mégsem tudod, hogy tényleg hiba-e, mert csak úgy tudod meg, hogy hiba-e, ha elköveted a hibát. És amikor visszanézel, azt mondhatod, igen, ez hiba volt! Tehát nagyobb hiba nem elkövetni a hibát, mert akkor az egész életedet leélheted úgy, hogy igazából nem tudod, hogy az hiba, vagy sem."