Hihetetlen, de eltelt az első hónapunk a táborban. a Nem tudom egyébként megállapítani, hogy gyorsan-e vagy lassan... de eltelt. És napról napra közelebb kerülünk az utazáshoz és az otthoniak viszontlátásához :)
Szerdán végre nekem volt szabadnapom, így el tudtam menni a délutáni kirándulásra. A konyháról két fiúval voltam day offon, plusz még ebéd után eljöhetett Stefi is velünk. A takarítósoktól jöttek ketten meg egy holland counselor, szóval heten utaztunk a sárga iskolabusszal Portlandbe. Direkt beültünk hátra a kerékhez, ahol mindig utazni szoktunk a Walmartba, és néhány helyen úgy dobált a busz, mintha hullámvasúton lennénk. Hazafelé úgy aludtunk, hogy mindenki két ülésen feküdt, és mikor nagyokat ugrott a busz, akkor egyszerre ébredtünk fel és mindenki csak pislogott az álmos szemeivel, hogy hol vagyunk már? A végén már fáztunk is, pláne az én lábam szandálban, aztán mikor leszálltunk, kiderült, hogy amúgy elől ment a fűtés... :D
Portland Maine legnagyobb városa másfél órára a tábortól. Az óceánparton van és valószínűleg nagyon gyönyörű lehet napfényben, de mi a köd miatt alig láttunk tovább az orrunknál. Az eső végig szitált és tényleg minden ilyen rusztikus ködbe burkolózott, de azért örültem, hogy végre kimozdulhattam a táborból. A többiekkel szuvenír boltokból szuvenír boltokba járkáltunk, és jelentem, megvan az első hűtőmágnesem! :)
Két órát töltöttünk a városban, utána pedig elvittek bennünket vásárolni a Maine Mallba, ami egy hatalmas plaza Portland mellett. (Igen, Adom, remélem, Neked is eszedbe jutott Robin dala a HIMYM-ből :D) Azt hiszem, az egész fizetésemet el tudtam volna költeni ott. Kb fél órát töltöttünk csak a Forever 21-ban (a fiúk már a fejüket fogták), és akkor ott meg is fogadtam, hogy nem megyek haza anélkül, hogy ott nem vettem magamnak egy ruhát :) A magyar árakhoz viszonyítva messzemenően olcsóbb, aztán ha nyár végén még leárazások is lesznek, akkor beszabadulok és mindent összevásárolok :)
Ez volt az egyik kedvenc helyem a kikötőnél - Fences of Love, ugyanolyan lakatos hely, mint amilyen Pesten is van az Erzsébet téren.
A gyerekek mostanában nagyon kis aranyosak. A múltkor odajött hozzám egy kislány, hogy mi a nevem és adok-e neki pluszban desszertet. Mondtam, hogy nem, mert sajnos mindenki csak egy cookiest kaphat, aztán megkérdezte, hogy és holnap? Mondom, holnap talán. Másnap nem is keresett, de pár nappal később odajött hozzám az egyik munkatársam, hogy Szabina, somebody's looking for you... Aztán az a kislány volt, hogy emlékszem-e rá, mondom persze, és akkor megint megkérdezte, hogy na akkor ma kaphat-e extra sütit. Aztán megjelent Filippo, hogy keresse majd meg őt a kislány és lesz egy meglepetése, mert azzal szórakozott akkor, hogy néhány tányér hátuljára ráírta, hogy Winner: second dessert és utána a lánynak is adott egy olyan tányért. Egyébként hihetetlen mit meg nem tesznek egy kis esti sütiért a gyerekek, ott szoktak futkározni körülöttünk, hogy el tudjanak csenni még egy jégkrémet vagy süteményt, sőt volt aki már az egész hűtőládát el akarta húzni magának :D Meg odajönnek a legátlátszóbb kifogásokkal, hogy a counselor most ezért meg azért nem tud jönni stb stb.
Ma meg például egy kisfiú köszönt rám, hogy Hi Szabina, és ilyen németes z-sen ejtette a nevemet, nagyon kis cuki volt :)
Az időjárás a héten visszatért az esős, borongós, hűvös, szomorkás verziójához. Ma délelőtt hatalmas szakadó eső és vihar kerekedett és még mindig esett, amikor mennünk kellett fél 12-re az ebédhez. Visszasiettem a kabinunkba, hogy összeszedjem a pulcsimat, aztán Petrával (a cseh lánnyal) elkezdtünk sietni a konyhába, mert késésben voltunk (mint mindig :D) és hát természetesen sikerült megkoronáznom az első hónapom leteltét egy hatalmas seggre eséssel :D Petra nagyon jót nevetett rajtam, mert a lejtőn, mikor le kell menni, mindig levágjuk az utat a füvön. Csak ugyebár az eső miatt a fű csúszós és sáros volt, a cipőm meg már így is az utolsókat rúgja, annyira széttapostam már, úgyhogy szépen fenékre ültem a lejtőn. (Andi, igen, hasonló volt, mint amikor kirándultunk a Rám-szakadéknál :D) Jó sáros lettem, úgyhogy mehettem vissza átöltözni, úgyhogy olyan 20 perces késéssel beslattyogtam dolgozni...
És persze, hogy tovább fényezzem magam a konyhai munkában, elmondanám, hogy a múlt héten sikerült tönkretennem a másnapi ebéd egyik legfontosabb alapanyagát :D
A történet azzal indult, hogy minden egyes ebédnél van kitéve a line-okra tonhalkrém és kenyér. Én voltam felelős a kaják kikészítéséért, úgyhogy kipakoltam mindhárom sorra a kenyereket meg a tonhalkrémet, de a tonhalkrém az csak két edénybe volt kiszedve. Volt egy nagy műanyag doboz, ami tele volt friss nagy adaggal, úgyhogy kivittem, kiszedtem belőle, lefóliáztam, majd visszavittem. Letettem a hűtőbe a polcra, kimentem, majd hallottam egy hatalmas puffanást. Mondtam magamban, ó nem, ugye ez nem az, amire gondolok... de ó, de az volt. A tonhalkrém leesett a padlóra és kiborult az egész. Nem értettem, hogy miért, hiszen számtalanszor pakoltam már azokra a polcokra, de valószínűleg azért történt, mert lejtettek a polcok és a nagy súlya lehúzta. A többiek jót röhögtek rajtam (én is magamon) és két lapáttal kellett összekaparnom és feltakarítanom - Dávid szavaival élve: "mintha trágyát lapátoltam volna". Aztán másnap ebédnél szembesültem azzal, hogy tuna sandwich a menü, szóval sikerült az arra készített adagot elpusztítanom :D
Jövő hét szombaton jönnek a szülők meglátogatni a gyerekeket, úgyhogy rengeteg melónk lesz előtte meg aznap is. Mindent tökéletesre ki kell takarítani, le kell törölgetni a képkereteket, le kell mosni az ablakokat, felmosni és spatulával felszedni az odaragadt tészta-müzli-saláta és egyéb kajamaradékokat, szóval nem fogunk unatkozni. Nem is veheti ki senki sem a szabadnapját péntekre és szombatra.
Amúgy még nem mondtam, de Eddie Murphy lánya is itt táborozik... de nem hinném, hogy a parent's day-en majd úgy bevonul az étkezőbe, hogy what's up, guys és kiszed egy adag brokkolit a tányérjára. De ha mégis, akkor majd mindenképpen leírom :)
Szurkoljatok, hogy végre jobb idő legyen és el tudjak jutni fürdeni a 16 fokos Atlanti-óceánba! :)
Puszi
Szabcsi
Ui.: Vilcs, én már nem is emlékeztem a kávés nénire! Pedig milyen erősen belém kapaszkodott, amikor átkísértem az utcán :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése