Last last week... don't say it again!

Bizonyára már mindenki tudja, hogy pár nappal ezelőtt sikeresen, épen és egészségesen megérkeztem a nagy Amerikából. Az utolsó tábori hét és az azt követő utazás alatt nem igazán volt időm a blogom írásával foglalkozni, de most úgy döntöttem, hogy pótlom a lemaradást és lezárom a 2013-as nyaram történetét :)

A tábori utolsó hét egy szempillantás alatt a végéhez ért. Már hétfőn érezni kezdtük, hogy közeledik a búcsúzás és már semmi sem ugyanolyan felhőtlen, mint júliusban volt. Az emberek elkezdték mondogatni söprés vagy néhány szabad óra alatt, hogy last week, last Walmart, last day off vagy éppen last waffel, last chicken sandwich, last pizza day... Ezzel persze egymás agyára mentünk, mert voltak akik még plusz 1-2 hetet maradtak post campen és közel sem volt az utazás, és voltak akik nem akarták, hogy leteljen a tábor és menni kelljen, mert annyira megszokták már az ottani légkört. Nem nehéz kitalálni, az utóbbiba tartoztam én is. Persze vártam az utazást, a kalandokat, az igazi Amerikát a nagyvárosaival együtt, a csillogó Las Vegast, a gazdag Hollywoodot, a filmekből imádott San Franciscot és a várost, ami sosem alszik... de mégis valahogy éreztem, hogy valami végérvényesen véget ért és az utazás után haza kell jönni Magyarországra, ahol vár a megszokott élet a maga néha kisebb, néha nagyobb problémáival.

Amikor az utolsó hétre gondolok, akkor mindig a Pitbull szám jut eszembe és az "I just wanna feel this moment" rész belőle. Ahogy közeledett augusztus 12-e minden nap azzal nyugtattak a többiek, hogy most még nem kell ezzel foglalkozni, mert még nincs hétfő, még nem kell menni, még nem indul a busz Portlandbe, most még itt vagyunk és élvezzük ki az utolsó közös napokat. Igazuk volt és meglepő módon sikerült is kikapcsolnom az agyamat és nem ezzel törődni. Így lett az utolsó hét a legjobb az egész 10 hetes tábor alatt.

A gyerekek utolsó héten szombat reggel utaztak haza. Utána már csak counselorok maradtak, akik folyamatosan, de főleg vasárnap szállingóztak hazafelé a táborból. Vasárnap este pedig egy 300 fős baptista csoport érkezett, akik egy hetet maradtak 19-éig. Emiatt a szabadnapunk úgy volt megoldva, hogy szombaton dél után nem kellett dolgoznunk, de vasárnap ebédre már újra mennünk kellett. A többi staffnál voltak ugyanúgy szabadnapok hétköznap, nálunk eredetileg nem lett volna, de Filippo végül elintézte, hogy kapjunk kétharmad-day offot és így szerdán Stefi, a két Dávid és én csak reggelinél dolgoztunk, utána pedig egész nap szabadok voltunk.
Igaz, hogy nem volt teljes a nap, hogy fel kellett kelni a reggelihez, hogy a gyerekek tovább alhattak és még a szokásosnál is később jöttek kajálni, de mégis... ez volt a legeslegjobb szabadnapunk az egész tábor alatt. Nem kirándultunk sehova, nem utaztunk órákat egy strandért vagy egy városnézésért... csak a Sebagoban voltunk a maintanence által szerzett medencében. Ebéd előtt szépen feltöltöttük vízzel, ami utána az a napon felmelegedett, gyorsan megkajáltunk és fél1-kor már a vízben hűsöltünk :) Bekapcsoltuk a fiúk szobájában a rádiót, megkerestük azt a frekvenciát, ahol a kedvenc nyári zenéink mennek és egész délután csak chilleztünk... Régen éreztem ilyen jól magam és azt hiszem, hogy ez egyike lesz a tábori legjobb napoknak, sőt akár még a 2013-as évem legjobb pillanatainak is.
2-fél 3 körül elkezdtek szállingózni az emberek a konyháról és mindannyian irigykedő pillantásokat vetettek ránk. Ugyanúgy a takarítósok is... hát igen, tudjuk, hogy kell élni :)

Este cookout volt és Dishwash Dáviddal már alig vártuk a vacsit, mert a papír szerint mozzarella sticks lett volna a kaja. Lesétáltunk, de csak pizza meg ilyen-olyan maradék volt kitéve... Odamentem Mike-hoz, hogy nem kaphatunk-e mozzarellát, de azt mondta, hogy Larry nem engedi és beszedette azt is, amit kiraktak. Én teljesen elszontyolodtam, alig ettem a kajákból, de aztán visszafelé menet Dáviddal még egyszer benéztünk a konyhára. Dávid elkezdett beszélgetni Mike-kal, kérdezte, hogy milyen a szabadnapunk, élvezzük-e, ő meg mondta neki, hogy igen-igen, bár sokkal jobb lett volna, ha kapunk egy kis mozzarellát... Erre Mike odahívott minket a sütőhöz, hogy gyorsan-gyorsan amíg Larry nem látja szedjünk :D Nagyon vicces volt a helyzet, utána meg kisiettünk az ajtón és fent a Farmhouse-ban jól bekajáltunk a mozzarellából :)

Másnap, csütörtökön Lobster Day volt. Ez azt jelentette, hogy vacsinál mindenki választhatott, hogy egy homárt vagy egy steaket szeretne-e enni. Csak két sor működött és minden sornál volt 3-3 osztogató, aki homárt, steaket vagy krumplit osztogatott és Dávid meg én voltunk a soroknál a két runner. Ezzel nem is lett volna probléma, hiszen a hetek nagy részében ez volt a feladatom, de az elején kicsit pánikba estem - a homáros tál olyan nehéz volt, hogy azt hittem azonnal elejtem.
Már a kipakolásnál féltem, mert a warmerből alig tudtam kiszedni a homárt, Filippo meg is kérdezte, hogy Szabina, rendben lesz minden? De én persze semmi pénzért nem mondanám azt, hogy nem, nem lesz rendben és segítség kell, úgyhogy mondtam, hogy persze-persze, csak kicsit nehéz, de megoldom. És tényleg megoldottam, és egész vacsi alatt ki-be hordozgattam a homárt meg a steaket. A konyhán a séfek már szurkoltak nekem, hogy igen, elbírom azt a steakes tepsit, amivel az egyensúlyozást még az is nehezítette, hogy az alján vastagon állt a szaft és vigyáznom kellett, hogy ne borítsam ki. De megcsináltam és nagyon büszke voltam magamra, hogy nem kellett mást beállítani helyettem a feladat elvégzésére.

Az utolsó csoport vacsorája alatt meg a fő-főnök kihívott minden food service-est középre és a gyerekekkel tapsolva megköszönték az egész nyári munkánkat. Egyikünk sem szeretett ott kint állni a "reflektorfényben", de nagyon jól esett, hogy kicsit megünnepeltek minket. Utána sorban kihívták a szakácsokat és mindenki mást, aki a háttérben dolgozott a konyhán egész nyáron. A takarítósok mondták, hogy nekik mikor fogják vajon megköszönni, hogy egész nyáron takarították az eldugult wc-iket...? :D
Mi csak a legvégén kajáltunk azon az estén, mert megmaradt 3 nagy tál homár és így annyit ehettünk, amennyit akartunk, nem kellett egyet-egyet, mint mindenki másnak. Életemben először kóstoltam, de nekem nagyon ízlett... viszont egy hamar nem hiszem, hogy újra ennék tekintve, hogy egy kis adag 30 euróba kerül az éttermekben és Filippo mondta is, hogy az egész Lobster Dayes vacsi összesen 12000 dollár volt. Ha netán talán elfelejteném, hogy milyen gazdag táborban vagyok, ez újra emlékeztetett rá.

Szombaton rendkívüli módon 5.10-kor kezdtünk dolgozni. A gyerekek már fél 6-tól folyamatosan érkeztek cuccokkal megpakolva, könnyes szemmel, sírva és egymást ölelgetve... igazából megértem őket, mert ha 12 évesen egy 7 hetes tábor után újra haza kellett volna mennem, akkor én is biztosan sírtam volna. Főleg ha csodásan éreztem volna magam a nyár során. Néhány counselor pedig a gyerekekkel együtt sírt és addig ölelték egymást, amíg a gyerekeknek el nem kellett menniük a buszaikhoz, hogy hazautazzanak a szüleikhez. Aznap süti volt reggelire, úgyhogy csak párszor kellett a tálcákat kicserélnünk, szóval semmi komoly dolgunk nem volt. És persze hogy akkor csinálták meg rólunk a kitchen staffos csoportképet, mert hát mikor máskor? Mikor mindenki mögött kb 4-5 órás alvás volt és teljesen kómás volt a feje... :D Ráadásul, a fotós csaj olyan jól kitalálta a kompozíciót, hogy úgy nézünk ki, mint egy általános iskolás kis csoport :D

Aznap este meglepetés szülinapot szerveztem Diswash Dávidnak. Hétfőn lett volna hivatalosan a 21. születésnapja, de mivel mi hétfőn elutaztunk úgy gondoltam, hogy előtte szombaton kellene megünnepelni. Még a hét elején megkértem Dennist, a péket, hogy süssön egy tortát ajándékba Happy birthday David felirattal, utána meg szóltam mindenkinek, hogy szombat este 10-kor legyen a Sebagoban, mert majd akkor szeretném felköszönteni. Még szombat reggel gondolkoztam, hogy a shower house falára kellene valami nagy feliratot csinálni, de mivel már véget ért a tábor és bezárt az arts and crafts csak konyháról szerzett fehér lapjaim meg ragasztóm volt... de megoldottunk. Radkával minden fehér lapból kivágtunk egy-egy betűt és azt egyesével felragasztottuk a falra és így kijött oda is a Happy birthday David felirat, sőt még tök jól is mutatott a vöröses színű fán :)

Dávid 10.10-kor jött a másik Dáviddal és teljesen meglepődött meg örült, csak azt mondogatta, hogy thank you, thank you, úgyhogy nagyon örültem, hogy jól sült el az este. Raktunk tüzet is és tényleg mindenki, az egész Sebago ott volt azon az estén. És igazából nem is csak a szülinapról szólt ez az egész, hanem arról is, hogy 2 nap és nekünk vége ennek az egész nyárnak itt, a Camp Laurelben...

Az utolsó nap vegyes érzésekkel ébredtem. Morcos voltam, még pakolnom kellett, nem akartam menni, féltem, hogy problémák lesznek az utazással, tudtam, hogy hiányozni fognak a tábori emberek, a megszokott napirend és tudtam, hogy utána haza kell utaznom Magyarországra - back to the reality, ahogyan Petrával mindig mondogattuk. Délelőtt dühömben még hasra is vágódtam egy 3 lépcsőfokos lépcsőn, majd miután Dávid megkérdezte, hogy megvagyok-e, kifakadtam, hogy igen, mire ő megkérdezte, hogy ennyire nem akarsz menni? Mondtam, hogy nem, ő pedig konstatálta, hogy hülye vagyok, neki még 2 hete van, de a helyemben már teljesen be lenne sózva az utazástól...
Kb ebédig puffogtam, de utána rájöttem - felesleges. A vége ígyis-úgyis eljön, és csak rajtam múlik, hogy az utolsó órákat mogorván és magamba fordulva akarom eltölteni vagy nevetve és minden percet kiélvezve. Úgyhogy inkább az utóbbit választottam, így délután még egyszer utoljára lementem Dishwash Dáviddal a dokkra napozni :)
A gyerekek a távozásukkor rengeteg cuccot hagytak a kabinjaikban. Teli és felbontatlan samponokat, krémeket, körömlakkokat, a szemetesfiúk pedig egy hatalmas konténert pakoltak tele törölközőkkel, pólókkal, pulcsikkal és mindenféle kacattal. A maintanence már délután összeszedett egy csomó cuccot, volt aki egy komplett Camp Laurel szerelést szerzett magának melegítővel, pólóval, pulcsival és kabáttal, úgyhogy vacsi után mi is elmentünk megnézni magunknak a kis "vásárt". Találtam én is egy Laureles törölközőt meg egy Lifeguardos piros pulcsit, utána pedig Dáviddal úgy döntöttünk, hogy bemászunk a hatalmas konténerbe. Annyira vicces volt a szituáció, ott álltunk egy halom kacat tetején, a cseh lányok pedig odaszaladtak kamerával, hogy levideozzanak minket, a video alá meg benyomták a Thrift shopot... az a video sajnos nincs meg, de mindenképpen meg akarom szerezni, hogy egy jót nevessek magamon :D

Aznap este már semmi különöset nem csináltunk. Véglegesítettem a bőröndöm bepakolását, feltöltöttem a gépemet és a fényképezőmet, telepakoltam zenével a telefonomat és hallgattam a többieket, akik buszjegyeket vásároltak a két héttel későbbi Portlandből Bostonba való utazásukra. Akkor már egyáltalán nem éreztem semmit vagy hogy sírni akarnék, maradni akarnék, semmit... A Sebago előtt még éjfélig beszélgettünk Dávidokkal, Stefivel, Ágival és Henivel, majd lassan elszállingóztunk aludni. Az utolsó alvásra a besüppedős, hátamat megfájdítós Sebago-ágyamba...

Az utolsó reggel rohanással és idegeskedéssel telt. Én korán felkeltem, hogy még átgondoljam, mindenem megvan, mindenem rendben, majd úgy beszéltük meg, hogy a második baptista csoport után megyünk reggelizni és így együtt tudunk enni a kitchenösökkel. Nagyon fura volt odamenni háromnegyed 8 körül, látni a többieket dolgozni és tudni, hogy nem csak egy szabadnapod van, hanem nálad van a kézitáskád és a laptopod és igen, ma már Las Vegasban fogsz aludni... A reggeli meglepően finom volt, csináltak valami krumplit a rántotta mellé és kicsit hasonlított a hazai ízekre. Jól bereggeliztünk a nagy út előtt, mert nem tudtuk, hogy mikor jutunk később normális kajához, tekintve hogy 18 db müzlin terveztünk élni a következő 10 napban, amit a konyháról lopkodtunk össze az utolsó egy hétben.
A kocsink 8.30-kor indult Portlandbe az office elől. Én kajához menet már elköszöntem azoktól a takarítósoktól, akikkel összefutottam, de néhányan 8.30-ra is kijöttek elénk. Filippo pedig elengedte az egész konyhát, és felkísértek bennünket az induláshoz. Ott megkaptuk a fizetésünket és egy Camp Laureles poharat ajándékba - szóval megvan a kávézós poharam a következő egy évre! - majd sorban megölelgettünk mindenkit. Hihetetlen, hogy mennyire aranyos volt mindenki, a búcsúzáskor már mindent elfelejtett az ember, amit esetleg korábban sérelmezett és ugyanúgy ölelte meg azt is, akivel konfliktusa volt, mint azt, akivel tényleg igazi barátok lettek. Azt hittem, hogy sírni fogok a búcsúzáskor, de végig erős tudtam maradni, csak a kocsiban könnyeztem egy kicsit, amikor integetve köszöntünk el a többiektől. Majd később, Vegasban tört rám egyszer nagyon a sírás, de azt is átvészeltem, hiszen ez az élet rendje nem?

Valami véget ér, de egyben valami új is kezdődik. És ki tudja? - igaz, hogy ezzel lezárult a 2013-as nyár, ami életem eddigi legjobb nyara volt, de jövőre még bármi lehet. Akár Camp Laurel, akár nem, erre a nyárra örökké emlékezni fogok és ha elfelejteném, akkor ott lesznek a kis mütyürjeim, hogy emlékeztessenek. A poharam, az aláírt pólóm, a plüssszarvasom, a sapkám, a passom és töménytelen mennyiségű fotóm és videóm :)

Puszi:

Szabcsi